Tornai Helga
2024. június 8.
TORNAI HELGA: A BARNA KARDIGÁN
Felgyúlt a fény. Beléptünk a szobába… és én először a barna kardigánt pillantottam meg. De az most kivételesen nem őrajta, hanem az egyik kagylófotel támláján volt.
Mereven és némán nézett rám egy ideig a kardigán. Utána megszólalt. „Hát ez történt, ez” – pöckölte szavait mellkasomnak oly erősen, hogy egyszeriben alig kaptam levegőt. Amikor aztán végre újra rendesen lélegeztem, akkor meg oly kétségbeesés kerített hatalmába, hogy könnyeim eleredtek… és folytak feltartóztathatatlanul végig az arcomon, a nyakamon.
Ő látta kétségbeesésem, de karját nem emelte felém. Nem próbált vigasztalni. Hangjában sértett felháborodással egyre csak azt ismételte, hogy: „Hát ez történt, ez”.
Figyeltem a sima részeit a válla körül… meg a szép bordázottakat az elején, és figyeltem az apró csúcsban végződő, keskeny gallérját meg a kicsi, jobb oldali zsebét, amelyben tiszta zsebkendő, illetve cukorka szokott lenni. Figyeltem a finom gyapjúszálait, annyira figyeltem, s úgy vártam, hogy talán mégis… De nem, meg se mozdult, nem intett oda magához, nem nyújtotta karját felém. És én végre megértettem, mennyire szenved ő is.
Tekintetem róla a dohányzóasztalra siklott, ahol a szokásos cserepes növény helyett most többek közt egy karóra, egy pár fülbevaló, egy kulcscsomó, egy neszeszer, két igazolvány s egy Maugham-kötet feküdt. „Ezeket a kórházból hoztam haza” – magyarázta a testvérem, aki az első pillanattól fogva követhette tekintetem.
„Hát ez történt, ez” – ismételtem a kardigán szavait félhangosan, fejemet hitetlenkedve csóválva. Néztem a tárgyakat az asztalon, egymás után, szép sorjában mindegyiket, mintha életemben először látnám őket. A kulcsokat, amelyekkel anyám egyetlen zárat ki nem fog nyitni többé, az igazolványokat, amelyeket soha többé nem fog becsúsztatni abba a kicsi, zöld tartóba, amely már lánykoromban is ott lapult annak a barna bőrtáskájának a mélyén, amely úgy, de úgy hasonlít egy másik táskára… arra, amely egyszer még a nagymamámé volt, s most már évek óta ott lóg anyám egyik akasztós szekrényében.
Néztem a fülbevalót, amelyet anyám a hatvanadik születésnapjára kapott. Néztem az ékszer szokatlan formáját s mélykék kövét… néztem a könyvet s az abból kikandikáló türkiz könyvjelzőt… néztem a fácántollas neszeszert és a kicsi, fa karórát… Majd gondolataim kikúsztak a jelenből, és visszatértek az előző napok, idők történéseihez.
Csütörtök van, az ötödik órámból még úgy öt-hat perc lehet hátra.
Hirtelen megszólal a mobilom. Bosszúsan, anélkül, hogy megnézném, ki keres, kinyomom. Aztán megint szól, s én megint kinyomom, de most már tudom, ki hív. Mi lehet ilyen sürgős? – bosszankodom még mindig, amikor végre kicsöngetnek, és én visszahívom a férjemet, aki jól ismeri az órarendemet, és eddig még soha nem telefonált nekem tanítás közben. Elfelejtette volna, mikor végzek? – kérdezem tőle, de válasz helyett aggódó hangon még ő tudakolja:
– Hogy fogsz hazajönni?
– Hogy mennék?! – csodálkozom el. – Úgy, mint máskor!
És valóban úgy megyek haza, mint máskor: egy kolléganőmmel, autóval, de a szokásos, majd egyórás, út kivételesen nem vidám, hanem végtelenül csöndes, szomorú, mert tudom már, hogy nincs többé az én drága anyám.
Kedd van. A repülőtéren a beszállásra várunk.
A férjem és én szótlanul állunk egymás mellett; se erőnk, se kedvünk beszélgetni. A félelem és a bizonytalanság terhét cipeljük lelkünkben.
Vajon nem lesz-e őrülten nehéz megérkezni oda, ahol eddig minden az anyámról, mostantól pedig minden éppen az ő hiányáról szól majd? – tűnődöm. Nem lesz–e rettenetes belépni otthonába, ahol őt már csak az emlékeimben láthatom viszont? Ahogy fut, szinte repül felénk boldogan. Ahogy finom, illatos vacsorához teríti szépen az asztalt. Ahogy mesél nekünk örömtől ragyogó arccal. Ahogy játszik az unokáival, boltosat meg orvososat. Ahogy tréfálkozik velük… és nevet szelíden. Ahogy mutatja nekünk – kicsit félve, mégis büszkén – szép rajzait, akvarelljeit. Ahogy hallgatja feszült figyelemmel a híreket a rádióban. Ahogy küldi mailjeit a barátnőinek komputeren. És ahogy esténként, elalvás előtt, apró virágmintás hálóingben, elmélyülten olvas, egyre csak olvas.
A repülő a magasba emelkedik velünk, és a semmiből egy szempillantás alatt házak, utcák, terek, egész városrészek nőnek ki alattunk. Nápolyt látom, a kikötőt, és most, igen, felismerem Procidát… de egyszeriben felhők közé csúszunk, s én a nagy szürkeségben támpont nélkül maradok. Nem értek többé semmit. Fenn ülök a repülőn, s utazom haza, de minek, ha anyám már nem vár rám? Minek megyek, ugyan minek, ha hazamenni ilyen rémesen fáj?!
Szerda van. Egy kórteremben anyám élete utolsó óráit éli.
– Ki maga? Mit akar?! – veszi fel anyám mobilját egy nő, akinek arcvonásait, termetét, korát, hiába erőlködöm, hangjából még megsaccolni se tudom. – A végén még felver mindenkit! – szól rám mérgesen.
Elnézését kérem, és elkezdem neki magyarázni – akkora alázattal, amekkorára csak képes vagyok – hogyha nekem, a távol élő gyereknek, lenne valamilyen más lehetőségem, akkor én telefonhívással… tényleg… valóban… higgye már el, dehogy zavarnék. A nő azonban sietősen félbeszakítja beszédem.
– Na, ha már úgyis felébredt, akkor itt van – mondja.
Hogy anyám kezében van-e a telefon, vagy a nőében, nem tudom. Mindenesetre boldogan kiáltom, hogy én vagyok az, én! S kérdezem anyámat izgatottan, hogy érzi magát, tapasztal-e legalább némi javulást. De ő nem felel. Annyit mond csupán, szokatlanul szűkszavúan és szárazan, hogy a testvéremmel beszéljek.
Talán aludna még, villan át rajtam a gondolat, de aztán máris biztos vagyok benne, hogy inkább azért olyan szófukar, mert még most is csak másokra akar tekintettel lenni. És természetesen még ilyen nagybetegen sem akarja megszegni a kórházi rendtartást!! – gondolom dühösen. Közben telik, egyre telik az idő, s nekem fogalmam sincs, miért nem mond legalább még valamit. És ha kell, ugyan miért nem kiabál? – kérdem magamtól keserűen, és amikor már nem bírom tovább ezt a fájó, képtelen csöndet, én szólalok meg, s vallom meg anyámnak azt… hogy mi mindannyian mennyire szeretjük őt.
Félek, nem hallotta a vallomásom, mert elmúlik egy perc, majd kettő, és én még mindig hiába várom, hogy cserébe ő is mondjon nekem valamit… bármit, fontosat vagy lényegtelent, fő, hogy hangját halljam még. Hagyja a többieket! Legyen végre önző, s gondoljon csakis ránk! – kívánom vadul, de közben érzem már, hogy a szörnyű csönd végleg rátelepszik a vonalra. Kikapcsolom hát a mobilom, s elhatározom, követem anyám utasítását: a testvéremmel beszélek, s mielőbb. Hátha ő, aki anyámat reggel és este látogatja, megöleli, bátorítja, mást mond majd. Mást, mint amitől én itt a távolban egyre inkább félek.
Tekintetem a dohányzóasztalról visszatért a kardigánra, de azt most nem a fotel támláján, hanem a fotelben ülő anyámon láttam. Pont úgy, mint egy hónappal korábban, a karácsonyi ünnepek után, amikor anyámmal utoljára találkoztam.
Hideg, téli, igazi december végi az idő. Fiam és én indulni készülünk haza, Olaszországba.
Elbúcsúzunk apámtól, aki a díványon hallgatagon, szomorúan figyelő tekintettel üldögél. Majd elbúcsúzunk anyámtól, de ő, apámmal ellentétben, nem marad ülve. Feláll helyéről, s barna kardigánjára máris veszi fehér dzsekijét. Várjunk, szól, ő kikísér bennünket!
A lakásajtóban állunk. Anyám újra magához ölel bennünket.
– Ki tudja, találkozunk -e még? – suttogja kérdését inkább magának, mint nekünk.
– Hát persze! – mondom.
És hiszem, amit mondok, merthogy igaz, anyám egyre törékenyebb, egyre gyengébb, látom én, de ha eddig még mindig sikerült viszontlátnunk egymást, akkor ez a jövőben ugyan miért lenne másképp?
Kilépünk a függőfolyosóra…
– Amikor leértek, nézzetek fel! Integetni fogok – mondja anyám, amint kitárja előttünk a lépcsőház ajtaját.
Fiammal lemegyünk a lépcsőn, s én már fordulnék ki az utcára, de a fiam megállít.
– Azt mondta, integetni fog – emlékeztet szigorúan anyám szavaira.
Erre mindketten felnézünk a második emeletre, s anyám – nyakig begombolt, fehér dzsekijében – tényleg ott áll, kinn a gangon, és arcán hálás, szeretetteljes mosollyal integet nekünk.
Néztem a tárgyakat az asztalon, meg a kardigánt, amely most már ismét ott volt a fotel támláján, s képtelen voltam elhinni, hogy csak ennyi lenne az egész: egy könyv, egy neszeszer, egy kulcscsomó, egy fülbevaló… és egy kardigán. Ennyi csak, cserébe az én drága Kincsemért.
