Tornai Helga

2025. szeptember 7.

TORNAI HELGA: Apám biciklije

Híres volt a jármű, valódi nevezetesség a városban, pedig nem volt ő se Ferrari, se Jaguar, se Alfa Romeo, se egyéb hasonlóan mesés kocsi, amelyet én gyerekkoromban – Betti barátnőmmel „autóskártyázva” – oly gyakran a magaménak álmodtam. De még egy szolid kisTrabant – hajdani becenevén: Papírjaguár – se volt a híresség, hanem „csupán” egy Mátra nevű férfibicikli. Amelyet, ha az történetesen épp lelakatolva, némán várakozott valahol, általában észre se vettek. Amint azonban gazdája, apám, felült rá, egyből magára vonta a figyelmet, merthogy két nagy kereke egy pillanat alatt négy rettentő izmos patás lábbá lett, és a teljesen átlagosnak vélt piros kerékpárból egy csapásra pompás ló kerekedett! Amely száguldott, vágtázott és röpült… már ha a forgalom vagy a villanyrendőr engedte. 

A bicikliből lett paripa szelte hát vadul – keresztül-kasul! – a szegedi utcákat, s ette csillapíthatatlan étvággyal a kilométereket. A hajnali vagy kora reggeli – sokszor még igen álmos, ködös – órákban üdén, fürgén és magára oly büszkén tartott lovasával s annak garabolyával a piacra, majd haza. Később hivatalba, közértbe, postára, papírkereskedésbe és könyvesboltba galoppozott, vagy az Anna-forráshoz gyógyvízért a nagyanyáméknak. Vasárnap reggelenként pedig az újszegedi kukoricatáblák mentén röpült kedvenc helye, hobbikertünk felé.

Páratlan látványt nyújtott, amint őrült tempóban a körutakon söpört végig. Lovasa lábán csak úgy ropta a táncot a nadrágszár! A fehér sziloningbe pedig istenem! mily dagadva kapaszkodott bele a szél! 

Sokan látták a táltossá lett biciklit a reggeli szürkületből vagy az időnként szinte falat alkotó szakadó esőből hirtelen előbukkanni, de mire észbe kaptak, neki már nyoma sem volt. Igaz, a zebrához közeledve lassított, és várakozott is, ha kellett, a jelzőlámpát pedig különösen komolyan vette, de amint tehette, száguldott újra. Néha ló volt, tüzes paripa, amely vágtázott és röpült, néha meg „csupán” bicikli, de nem akármilyen! Nem holmi megfáradt, zörgő, morgó, folyvást elégedetlenkedő kerékpár, hanem egy olyan bicikli, amely a belváros szívében és az új lakónegyedek tíz- meg négyemeletesei között szakadatlanul frissen gurult, gurult és karikázott nagy vidáman.

Micsoda kérdés! Hogy a hidakat félte-e? Dehogy! A Belvárosi hídról különösen nagy élvezettel suhant mindig alá. A Tisza felett pedig, még fenn a magasban, fogadok, hogy egy hatalmas, erős madárnak, képzelte magát. 

„Múltkor láttam a faterodat a József Attila sugárúton. Rohadtul taposta a pedált!” – újságolta egyszer egy jó barát. „Hogy a te apukád milyen jól tartja magát! – álmélkodott egy másik. – Állatira jó géneket örökölt! – folytatta lelkesen. – Mennyi is? Nyolcvannégy? Besssz… – képedt el. – És még mindig mindenhová biciklin jár?” – hitetlenkedett.

No igen, apám még nyolcvanon felül is a városban szinte mindenhova kerékpárral járt. Időközben persze nemcsak ő, hanem a hatvanas évek közepe tájt vásárolt csodajárgánya is megöregedett. Igaz, még mindig elég szép mozgású, s korához képest valóban gyors volt a vasparipa, pont úgy, mint lovasa, de néha, sajnos, bedobta a törölközőt. A legváratlanabb helyzetekben hullott darabjaira! 

„A minap apukád, a régi hídról lekanyarodván, elvesztette az ülést – mesélte egy nap egy ismerős. – Láttam, amint szedegeti a bringa darabjait“ – folytatta hetykén, mintha fel se merült volna benne, hogy a kerákpárjáról leesett apámon akár át is hajthatott volna egy jármű! 

Később természetesen faggattam apámat az esetről. 

„Tényleg? – emelte rám tekintetét érdeklődőn. – Kicsúszott alólam a bicikli? – nézett rám úgy, mintha rémületem leginkább mulattatná. – Hogy látták? Hogy ezt mondták?” – kérdezte immár kendőzetlen mosollyal arcán. Azonnal értettem: kérdéseivel időt akar nyerni. Időt, hogy válaszát kellőképp kigondolhassa. „Ja igen – bólintott végül –, néha kilazul a kormány, lejön az ülés, esetleg a kerekekkel akad gond” – magyarázta unottan. Majd felvilágosított, hogy már többször történt kerékpárjával hasonló malőr. De én emiatt csak ne aggódjak, merthogy tényleg nem téma az egész! És dehogy van neki szüksége új biciklire! – ráncolta rám a homlokát. És ugyan miért szajkózom egyre csak, hogy neki ezt a roncsot már rég ki kellett volna dobnia?!

Maradt hát a régi, kopott kerékpár, és maradt társául a már erősen őszülő apám is. Igaz, nem szelték már a város körútjait, sugárútjait oly sebesen, mint egykor, és napjában általában négy-öt kilométerrel is beérték, de ez hírnevükön csorbát nem ejtett. Sőt, a járókelők még inkább utánuk fordultak. Csodálták a látványt: a hajlott korú, zöld orkánkabátos, barna kalapos öregurat, aki, ráncos homlokú éveit meghazudtolva, oly délcegen ül kerékpárja nyergében, és oly könnyedén karikázik egy bár láthatatlan, mégis tagadhatatlanul létező erővel versenyt. 

Az autósok, persze, szüntelenül beleizzadtak az ósdi kerékpárjával szerintük rém vakmerően közlekedő – látszólag ugyan makkegészséges, de mégiscsak igen idős – ember látványába. A villamosvezetők meg valósággal összeborzadtak, amikor ez a „felelőtlen, vén alak” hirtelen gondolt egyet, s előttük csupán néhány méterrel szelte át egész kicsi ívben a síneket. Apám azonban rá se hederített mások félelmére. Erősen fogja ő a kormányt, jól ismeri ő a jelzőtáblákat meg a közlekedési szabályokat! – bizonygatta hevesen.

Ha ezek után valaki attól tartana, hogy egy szörnyű baleset vetett véget az élemedett korú kerékpáros és a hű szolgálatban megöregedett jármű töretlen diadalútjának, azonnal megnyugtatom: szerencsére nem ez történt. 

Talán a sors volt családunkhoz kegyes, amikor úgy rendezte a dolgokat, hogy ne nekünk kelljen a maholnap kilencvenéves – és sajnos, már igen rosszul halló – apámat szeretett biciklije használati lehetőségétől megfosztanunk. 

Hogy mi történt? Mesélem!

Egy vasárnap délelőtt, amikor szokás szerint hazatelefonálok, anyám rém izgatottan hadarja: képzeljem, a lakásszövetkezet pincéjébe betörtek, és onnan „mindent” elloptak! 

Hogy pontosan mi mindent, azt én ma már nem tudnám elsorolni. (Pedig anyám elsorolta.) Két dologra mindenesetre jól emlékszem. Az egyik nyolc-tíz kiló fagyasztott hús volt, a másik meg apám biciklije. 

Fogalmam sincs, ugyan ki akarhat holmi bizonytalan eredetű és talán nem is megfelelően tárolt húst enni. És kérdezem én: hogyan tetszhetett meg bárkinek is egy, kidobásra már rég megérett, ócska kerékpár??! Vagy igaza lenne a testvéremnek? A betörő csak felhasználta a biciklit? Azon tolta el a szajrét?

Arról, hogy apám hogyan fogadta kerékpárja eltűnésének hírét, anyám nem számolt be. Egyébként meggyőződésem, hogy apám ezúttal is úgy tett, mint legtöbbször: nem kommentálta, egyszerűen tudomásul vette a történteket, s utána az új helyzetnek megfelelően cselekedett. 

A család eleinte roppant sajnálta Apát. Hisz egyikünk számára sem volt titok, hogy a hosszú évek során biciklije mennyire a szívéhez nőtt. Ahogy telt-múlt az idő, sajnálatunkat azonban egyre inkább háttérbe szorította egy új érzés, egy új gondolat.

„Talán nem is olyan nagy baj, hogy ellopták” – kezdtük el mondogatni egymás közt kicsit még félénken, kicsit még szégyenkezve, míg aztán egy nap, kőszívű racionalitását kicsit sem szégyellve már, ki nem mondta egyikünk (gyanítom, pont én!), hogy tulajdonképpen hálásak lehetünk a tolvajnak. No, erre mintha egyszeriben mázsás teher hullott volna le a vállunkról! Úgy éreztük, végre meglett az évek óta létező problémánkra a megoldás: a tolvaj, azzal, hogy ellopta a biciklit, segített – és segít továbbra is – megóvni Apa életét.

Telt-múlt az idő, s apám leginkább gyalog járt el otthonról; ha meg valahol messzebb akadt dolga a városban, trolira, buszra szállt. Nem beszélt az ellopott kerékpárról, s előtte mi is mélyen hallgattunk róla. Féltünk, ha csak megjegyezzük, hogy már úgyis csak teher volt, sebet tépünk fel benne. Meg attól is tartottunk, ha csupán meghallja a szót, hogy bicikli, azonnal vesz magának egy új kétkerekűt.

Apám különben soha többé nem említette biciklijét, noha a redőrségi feljelentést tartalmazó dosszié élete végéig ott feküdt előtte, íróasztala közepén. A valaha nagyszerű kerékpáros fájdalmát valószínűleg mélyen magába temette. Talán úgy élte meg biciklije elvesztését, mint mások szeretett háziállatukét. S ha meg se próbálta helyettesíteni egy újjal, akkor pontosan tudhatta: ő és az ő 1964-ben vásárolt piros Mátrája úgyis egyszeri és megismételhetetlen Szeged történelmében. 

Hogy számomra mit jelentett ez a jármű, arra csak eltűnése után ébredtem rá. Még mindig pontosan emlékszem a pillanatra, amikor egy nap az újságosnál egy bájos, régimódi öltözetű, pirospozsgás, vidám arcú gyerekre lettem figyelmes, aki piros biciklije nyergében teljes sebességgel száguldott felém. Széttárt lábát magasan a pedál fölött előrenyújtva és teljes testsúlyával csupán az ülésre (vagy mondjam inkább: a kitűnő minőségű Pirelli-gumira?) nehezedve, csak úgy repült, repült felém!

Lehetetlen lett volna nem megvennem a régi reklám fémlapos reprodukcióját, hiszen Apát láttam rajta biciklije nyergében boldog kisfiúként. És amikor nem sokkal később a gyerekeim őt ezzel ajándékozták meg, úgy éreztem, visszaadnak neki valami igazán fontosat.

Apának természetesen gyerekkorában is volt kerékpárja. Mi a testvéremmel erről egy régi, rém kellemetlen eset felidézése kapcsán szereztünk tudomást. 

A dolog akkor történt, mesélte apánk, amikor ő úgy tízéves lehetett. Szóval, magyarázta, szokás szerint kedvenc időtöltésével, biciklizéssel múlatta az időt. Ezen az úton suhant végig, azon az úton hajtott el jó messzire… balra kanyarodott, jobbra kanyarodott… aztán erre fordult, majd arra… s jaj, egyszer csak meglett a baj: egy teherautó alatt találta magát!

Egyetlen másodperc lehetett az egész, mégis annyi minden történt: csúszás, ingás, billenés, röpülés! De aztán – lássunk csodát! – a rettentő balesetet valahogy mégiscsak sikerült ép bőrrel megúsznia. Karját, lábát, derekát ugyan alaposan megütötte, a térde pedig jócskán vérzett, de fő, hogy igazán komoly baja nem történt! A bicikli azonban szörnyen megsínylette a balesetet, szemrevételezte ijedten a kerékpárt.

Otthon most mit mondjon? – töprengett egész úton hazafelé. Vajon mit? – tolta maga mellett kerékpárját borzasztó búsan. Hogyan is merhetné bevallani, hogy ő a szülői tiltást figyelmen kívül hagyva leginkább pont a forgalmas belvárosi utcákon szokott biciklizni? – tűnődött. És ugyan honnan venné hozzá a bátorságot, hogy elmesélje az éppenséggel elmesélhetetlent?! A rettentő rémületet, az esést, a teherautót??!

Amikor belépett házuk udvarába, már megszületett benne a kénytelen-kelletlen döntés: füllenteni fog. Azt mondja majd, hogy a város szélén egy földúton megcsúszott… egy árokban kötött ki, és ott történt az, hogy ő meg a bicikli…

Elhatározásának megfelelően cselekedett, és szülei, szerencsére, nem kételkedtek igazmondásában. 

Úgy tűnt, ezzel vége is az ügynek. Csakhogy néhány nappal később Nagyapának látogatója érkezett! 

„Hogy a kölök miccccsoda mázlista! – kezdte a férfi fennhangon, mihelyt belépett a házba. –  Csudákszok, hogy egyáltalán túlélte! Hajszál híjjja, hogy a mázsás körék agyon nem passssssssssssszírozta!” – vonyította.

Nagyapa sejtette, hogy csakis a fia néhány nappal korábbi balesetéről lehet szó, de valami mégse stimmelt. Mázsás kerék? Hisz egy biciklikerék száz kilónál jóval könnyebb! És hogyan kerülhetne bárki is saját biciklijének kereke alá? Hogy ez az ember mit össze nem hord! – gondolta mérgesen. És hogy épp itt a város közepén? Egy járművekkel teli utca? Nem pedig egy autósforgalmat sosem látott földút? 

A látogató csak mondta, mondta, Nagyapa meg közben egyre inkább elképedt a hallottaktól. Egészen addig, amíg hirtelen beléje nem hasított a fájdalmas felismerés, hogy a fia bizony hazudott. És neki most szégyenszemre ettől az ismerőstől kell megtudnia az igazat! 

„De mondddddja csak – bizonytalanodott el egyszeriben a látogató, akiben valószínűleg csupán ekkor tudatosult, hogy a házigazda eddig még egy árva szót nem szólt –: ugye nem lött szögénynek baja?” – kérdezte ijedten. 

Nagyapa kurtán, de az együttérző szavakért azért hálásan megnyugtatta a férfit, majd ügyesen más témára terelte a szót. Roppant keserűségét gondosan elrejtette vendége elől. Hanem aztán! Alighogy elment a látogató, azonnal elővette a fiát. És gondoskodott róla, hogy annak bárminemű hazugságtól kedve örökre elmenjen.