Tornai Helga

2020. december 20.

OLASZORSZÁGI LEVÉL

Sok szeretettel köszöntelek Benneteket ma, 2020. advent negyedik vasárnapján! Remélem, Mindannyian egészségesek vagytok, és örömmel készülődtök az év legszebb, legáldottabb ünnepére, a karácsonyra.

Elnézéseteket kérem a tegezésért, de higgyétek el, most, hogy egy naplóból szólok Hozzátok, képtelen vagyok a távolságtartásra, a magázásra. Egy jó napló stílusa számomra közvetlen, bensőséges, baráti. És én szeretem ezt a fesztelen, szívből jövő, baráti stílust, meg magát a naplóformát is, hisz az eddig megjelent, három regényemből kettő napló.

De bocsássatok meg, még be se mutatkoztam!

Tornai Helga vagyok, nyelvtanár. Szegeden születtem, itt jártam iskolába, egyetemre, és a húszas éveim nagy részét még ebben a gyönyörű, alföldi városban töltöttem. Ide köt rengeteg, nagyon kedves, gyerekkori emlékem. Szegeden szövődtek első barátságaim, első szerelmeim, és Szegeden a Délmagyarországban jelentek meg az első írásaim, tárcáim, amelyekre egykor oly büszke voltam. Aztán, egyszer csak férjhez mentem, és elkerültem itthonról külföldre, Olaszországba. Szeretem az olaszokat, szívélyes, barátságos népek. Jó köztük élni, de mégis létszükségletem, hogy évente kétszer hazatérjek. Nyáron, hogy magamba szívhassam a napraforgómezőktől sárga, szegedi határ csodás látványát, és télen, hogy megnézhessem a zajló Tiszát meg a hófödte Stefániát. Aki soha nem hagyta el Szegedet, talán el sem hiszi nekem, hogy ebben a városban nyílik a legillatosabb orgona, itt zörög a legszebben avar, és itt élt valaha a világ legbársonyosabb mohája is az egyik Lechner téri udvarban. És aki továbbra is a Kálvin téren, a templommal szemben lakik – nem úgy, mint én –, el se tudja képzelni, milyen nehéz is a szélkakas nélküli, üres lét.

De most hagyjuk a honvágyamat, és beszéljünk inkább az előbb említett írásaimról, amelyek ugyan ifjúsági regények, de stílusukkal, témájukkal és rokonszenves, fiatal szereplőikkel könnyen felkeltik a felnőtt olvasók érdeklődését is.

Első regényem, Randi a Török kávéházban 2005-ben a Móra Könyvkiadó gondozásában jelent meg, Zsoldos Vera illusztrációival. Én ebben a könyvemben a könnyedséget, a humort értékelem a legjobban. Egyébként, meggyőződésem, hogy ennek a két dolognak a keverékével bárki napsütöttebbé varázsolhatja az életét. Tetszik az írásomban a szigorú, de egyáltalán nem sablonos magyartanárnő alakja is, aki nem bánja, ha egyik tanítványa időnként megváltoztatja a feladatul kapott fogalmazások címét, témáját, és arról ír, amiről valóban van mondanivalója.

Bevezetésül olvassunk el a regényből egy rövid részletet, amelyben az egyik szereplő éppen ez a tanárnő:

Lóri szerintem a legeredetibb figura az osztályban. Rögtön feltalálja magát a legkínosabb helyzetekben is. Többek közt feleléskor, amikor halvány gőze sincs a feladott anyagról. A múltkor például, amikor Juci néni a katedrához szólította, s arra kérte, beszéljen József Attila Mama című költeményéről, egy egész nyelvészeti és lélektani elemzést vágott ki a mama szóról, anélkül hogy magáról a költeményről egy szót is szólt volna.

– Mama – hordozta körbe tekintetét az osztályon. Ugyan miért adta József Attila éppen ezt a címet versének? — kérdezte. — Mivel biztosan sokan teszik fel maguknak ezt a kérdést, először erre szeretnék választ adni. Mint köztudott, a költők általában érzelmeket fejeznek ki műveikben. A legőszintébbeket, a legmélyebbeket tette szívére a jobb kezét. – S ugyan ki máshoz kötődhetett volna jobban még egy olyan nagy, olyan hatalmas költő is, mint Pető… bocsánat — rázta meg a fejét -, akarom mondani, József Attila, ha nem pont ahhoz, aki magával az élettel ajándékozta meg? A vers címe Mama, s nem véletlen. Nem véletlen – nézett sokatmondóan Juci nénire, aki ebben a pillanatban érdeklődve emelte rá a tekintetét. – Mint tudjuk, a magyar nyelv roppant gazdag szinonimákban: édesanya, anya, szüle (ekkor hangosan felröhögött az osztály, de Lóri, az általános derültséggel mit se törődve, fejtegetését töretlen komolysággal folytatta), szülőanya. Mennyi szó, mégis mindegyik ugyanarra a személyre utal! A becézett alakok pedig talán még elterjedtebbek: anyu, anyuka, anyuci, mami és sorolhatnám még. De miért éppen mama? – fordult hirtelen Katihoz. Kati nem lepődött meg; Lóri máskor is mozgósította már az osztályt felelésekor.

– Talán a legszebb és a legkedvesebb hangzású szó. Én is így hívom az anyukámat – válaszolt Kati készségesen.

Hát itt van a kutya elásva! – kiáltott fel Lóri diadalmasan. – József Attila számára is a mama volt a legkedvesebb szó. S miért? Abból a nagyon egyszerű okból kifolyólag, hogy ő is mamának szólította az édesanyját.

Juci néni ezen a ponton megszólalt: –  Jól van, a cím magyarázatával megvagyunk. Most térj végre rá magára a versre!

Tudtuk, Lóri általában képregényt olvas verselemzés közben, s így azt is sejtettük, hogy a Mama elemzésére se figyelt oda az előző órán. Lóri azonban nem vesztette el lélekjelenlétét. Elek Ferihez, osztályunk szavalóművészéhez fordult, akinek az a hobbija, hogy a suliban olvasott összes verset kivétel nélkül mind megtanulja kívülről. Hogy elemzésemet szemléletesebbé tegyem, először hallgassuk meg a költemény első versszakát Elek Feri előadásában –  mondta, s már intett is Ferinek, hogy felállhat, és kezdheti a szavalást.

Szegény szavalóművész! Még fel se állt teljesen, amikor már le is ültették. Elég volt Juci néni egyetlen pillantása, hogy azonnal visszakozzon. Juci néni ezután Lórihoz fordult: Önállóan beszélj a műről! Ez volt mára feladva mondta szigorúan, jelezve, hogy türelme véges.

Mit tudnék még mondani? Többet a mamánál? Ebben a szóban már minden benne van. A versben minden egyéb már csak amolyan… hogy is mondjam…amolyan… amolyan ráadás – bökte ki végül, de nem szemtelenül, inkább alázatosan, mintha csak arra kérte volna Juci nénit, legalább a látszatot engedje megőrizni; ne kelljen bukott diák módjára hallgatnia, s ha egyest kap is, emelt fővel foglalhassa el helyét a többiek között.

Más tanár hasonló megjegyzést nem tolerált volna, s Lóri haladéktalanul az igazgatói irodában kötött volna ki. Juci néni azonban nem küldte az igazgatóhoz Lórit. Egyszerűen csak intett neki (miután az érdemjegyet szótlanul beírta a naplóba és a tanári asztalra készített ellenőrzőbe), hogy végzett vele, helyére mehet.

Hányas? – kérdezte valaki, alighogy Lóri ismét a helyén ült.Ugyan hányas lehetne? Természetesen ötös! húzta ki magát büszkén, de ellenőrzőjét már süllyesztette is a táskája mélyére, nehogy még illetéktelen kezekbe kerüljön.

Hát ilyen klassz srác ez a Lóri!

Az első könyv szerintem minden író számára kicsit olyan, mint az első szerelem. Szinte el se hiszi, hogy megszületett, hogy megvan. És milyen boldogan mesél róla széles közönségnek, mihelyt teheti!

Az én első könyvemet bemutató író- és olvasó találkozóra a szegedi Somogyi-könyvtárban került sor, főként az én egykori tanintézetem, a Rókusi Általános Iskola növendékeinek részvételével. Beszélgetőtársam Zsoldos Sándor irodalomtörténész volt.

A második könyvem, a Szerelem made in Italy nem napló, de az egyes szám első személyű elbeszélés mégis nagyon bensőséges hangot kölcsönöz neki. A regény, amelynek címét, titokban megsúgom, a lányom, Lucia adta, a következő, igen komoly kérdést veti fel: vajon elárulja-e a családját az, aki özvegyként magának új társat keres? És az olvasókat a könyv alaposan elgondolkodtatja azon is, hogy vajon tényleg csak a fiataloknak van joguk a szerelemhez, a kalandokhoz, az állandó megújuláshoz.

Míg az első regényem Magyarországon játszódik, ez utóbbi Magyarországon és Olaszországban, páratlanul szép, mediterrán tájakon, ahol még a történetet elbeszélő tinédzsert, Baráth Évát is megcsapja a szerelem szele. A következő, kiválasztott romantikus rész az esti Positanóban játszódik:

Tíz óra körül léptünk ki a házból. A levegő langyos volt, lágyan simogató. És érződött benne valami nagyon különleges, ami egyszeriben várakozással teli, boldog izgalommal töltötte el egész lényemet.

Stefano a jobbomon jött. Nem próbálta megfogni a kezem, átölelni sem próbált meg. Karjával azonban néha-néha a karomhoz ért.

Én hallgattam, ő mesélt. Arról, hogy tavasszal töltötte be a tizennyolcadik évét; arról, hogy imád motorozni, vízisíelni és szörfözni; arról, hogy tagja egy segélyegyletnek; s arról, hogy az olasz barátain kívül van egy német, egy lengyel, egy ghánai, három brazil meg két francia haverja is.

Amikor elhallgatott, én kezdtem el mesélni. Mártiról, Katiékról, a teniszedzéseimről.

Aztán egyszer csak elértük Positano szívét, és beszippantott bennünket a tarka ruhás, mindenféle nyelvet beszélő emberáradat, amely ott hömpölygött a tengerrel párhuzamosan, tőle úgy ötven-hatvan méterre, az éjszaka is portékáikat kínáló vándorárusstandok és az ezernyi fényben úszó, turisták nevetésétől hangos étteremteraszok között.

Egy idő után ráuntunk a nyüzsgő, zajos emberáradatra, s kiváltunk belőle.

Kettesben maradtunk. Kettesben a hullámok hangjával és a vágyainkkal. A parti köveken lépkedtünk; kifelé tartottunk Positanóból. A hatalmas, sötét tenger mentén haladtunk, egyedül a hullámok hangját és a vágyainkat követve.

Lépteink egyre bizonytalanabbakká, tétovábbakká lettek. És mi lassanként megértettük, hogy nincs már miért továbbmennünk. Megálltunk hát, s szinte egyszerre nyúltunk egymás kezéért. Egymás felé fordultunk, lassan és szótlanul, nehogy sietségünkkel vagy akár egyetlen szavunkkal is tönkretegyük a pillanat szépségét. Majd mélyen egymás szemébe néztünk, s amikor úgy tűnt, szemünkkel minden fontosat elmondtunk már egymásnak, arcunk összeért.

Innentől képtelen vagyok felidézni minden egyes mozdulatunkat. Csak a lényegre emlékszem: arra, hogy Stefano teste egyszeriben fékezhetetlen, lázas izgalommal keresi és öleli magához egész szorosan az én testemet, utána pedig mindketten zaklatottan s valami egész mélyből feltörő, őrült szenvedéllyel öleljük és csókoljuk egymást.

Mennyi ideig kapaszkodott testünk egymásba? Mennyi ideig csókolóztunk? Nem tudnám megmondani. Azt ellenben pontosan tudom, hogy egyáltalán nem volt még kedvem hazamenni, amikor Stefano így suttogott:

– Éva, azt hiszem, indulnunk kell.

– Nem akarok még hazamenni – ültem le a földre, s tekintetem a tenger felé fordítottam. (Tetszett a hatalmassága, a sötétsége, a magánya s a hullámzás monoton hangja.)

Én is maradnék még – ült le mellém Stefano – de reggel korán indulunk Caprira. Caprira se akarok menni – suttogtam.

– Ha nem akarsz, akkor nem megyünk – mosolyodott el Stefano, majd magához húzott, s megcsókolt.

És ezzel természetesen minden ott folytatódott, ahol egy pillanattal korábban abbamaradt. Képtelenek voltunk betelni egymással. Magának a tengernek kellett ráunni a boldogságunkra ahhoz, hogy végre el tudjuk engedni egymást.

Tisztában vagyok vele, hogy ostobán hangzik, mégis ez történt. Ugy van, ahogy mondom: a tenger egyszer csak megelégelte a boldogságunk. Váratlanul ugyanis egy hatalmas hullámot eresztett ránk, s mielőtt feleszméltünk volna, még újabb kettővel meglepett bennünket. Csuromvizesek voltunk, amikor sikerült végre feltápászkodnunk.

–  Most már tényleg mennünk kell, máskülönben megfagyunk – nevettem el magam, s szaladni kezdtem.

A regényt Sajdik Ferenc illusztrálta, és 2010-ben az Ünnepi Könyvhétre jelentette meg a Móra Könyvkiadó. A szegedi író- és olvasó találkozóra ezúttal egyenesen a Rókusi Általános Iskolában került sor. Beszélgetőpartnerem ismét Zsoldos Sándor irodalomtörténész volt.

Harmadik regényem, A monogramos szív megint napló. Ez már a legmodernebb kor gyermeke, hiszen nem nyomtatott, hanem digitális formában jelent meg az idén a Magyar Kultúra Emlékívek Kiadó gondozásában, a Magyar Elektronikus Könyvtár honlapján. Gyönyörű címlapja Orgovány Erika munkája. Szeretném, ha az ünnepek alatt minél többen letöltenék az új írásom, és úgy éreznék, hogy érdemes volt elolvasniuk Zentai Ági naplóját, amely talán leginkább az egyén tiszteletéről és az emberi összefogás elengedhetetlenségéről szól.

A MONOGRAMOS SZÍV (részlet)

Október 13., szombat

Ebéd előtt beszéltem Szilvivel. Mondtam neki, hogy szerintem mielőbb ki kéne kérdeznünk Bányót.

Szilvi maximálisan egyetértett velem, s azt javasolta, menjünk ki a sportpályára a délutáni focimeccsre, mert a srác szerinte tuti, hogy ott lesz.

Bányót délután tényleg kinn találtuk a meccsen, s a szünetben szerencsére egyből hajlandó volt egy kóla fejében egy kicsit félrevonulni velünk.

– Te – csaptam le rá, mihelyt hármasban maradtunk –, honnan veszed, hogy Ákos már nem él?

– Ha élne, biztosan tudnánk – rántott egyet hanyagul a vállán. – Látták volna – magyarázta.

– És ha bújtatná valaki?

– Ki? Hol? Miért? – kérdezte Bányó.

– Nem tudom – ismertem el egyből.

– Na látod! Nem él, én mondom neked. Öngyilkos lett.

– Miért gondolod? – ráncolta Szilvi a homlokát.

– Az idősebb bátyám ideggyógyásznak készül. Ő mindig mondta, hogy Polgár túlérzékeny srác. S most, hogy elmeséltem neki a Pogány meg a Molnár szekáit…

– „A Pogány meg a Molnár szekáit”? – vágtam közbe izgatottan.

– Igen – bólintott Bányó. – Miért, ti nem tudjátok? – nézett ránk meglepetten.

– Nem – csóváltuk Szilvivel a fejünket egyszerre.

– Pogányék megállás nélkül bosszantották Polgárt, hogy hiába is álmodozik, mert űrhajós belőle ugyan soha nem lesz.

– Űrhajó-ó-óós?! – döbbentem meg.

– Természetesen! Pogányék még a tavasszal kiszimatolták Polgár titkos vágyát, s azóta, ha tehették, állandóan cukkolták. Nem annyira a suliban; ott legfeljebb tesiórán méregették fitymáló tekintettel kevéssé sportos alkatát. Leginkább a Páfrándiék edzőtermében zaklatták, ahová Polgár úgy egy évvel ezelőtt kezdett el járni. „Ha véletlen még meg is izmosodnál, megnyúlni soha nem fogsz! Te töpörtyű és tömött fogú maradsz mindörökre! Agyő hát, szép, űrhajós álmok!” – cukkolták Polgárt szüntelen.

– Nem értelek – mondtam. – Ugyan mi köze az űrhajósságnak az izmokhoz, a tömött fogakhoz meg az alacsony termethez?

– Úgy tudom, csak bizonyos testmagasságot elérő, ép fogú, erős emberekből lehet űrhajós.

– Miért – szólt Szilvi –, Ákosnak talán rosszak a fogai?

– Molnár szerint két tömött foga van, s ezt biztos forrásból tudja, az apjától, aki fogorvos.

– Én is Molnár apjához járok – jegyeztem meg. – De szerinted holmi gúnyos megjegyzés miatt képes lett volna Ákos megölni magát?

– Miért ne? – vonta fel Bányó a szemöldökét.

– Neked teljesen elment az eszed! – robbant ki Szilviből.

– A bátyám is mondta… – kezdte Bányó védekezően.

– Elhallgass! – dörgött rá Szilvi. – Te meg az okostojás testvéred! – nevetett fel gúnyosan.

– Te, te ne merd sértegetni a bátyám! – lökött Bányó dühében egy óriásit Szilvin. – Egyébként – mondta aztán dacosan –, ha nem lett öngyilkos, akkor megölték!

A Molnárék??? Azt hittem, menten elájulok.

Annyira meglepődtünk, Szilvi is, meg én is, hogy mindketten csak némán, kérdőn meredtünk Bányóra. (Szilvi még a lökést is elfelejtette viszonozni.)

– Igen, megölték. – nézett ránk Bányó fölényes tekintettel. – Ti soha nem néztek tévét? – tudakolta.

– Miért? – ijedtem meg. – Van valami új, félelmetes gyanú Ákos eltűnésével kapcsolatban?

– Beszélj! – sziszegte oda Szilvi Bányónak.

– Tegnap Afrikát mutatták, s elmondták, hogy a földrészről évente kábé hány gyerek tűnik el nyomtalanul.

– És? – suttogtam rémülten.

– Biztos hallottatok már a szervkereskedelemről – állapította meg Bányó.

Szilvivel némán bólintottunk.

– No mármost – folytatta Bányó fontoskodó arccal –, a tévé azt mondta, hogy Afrikában a kies helyeken egyedül bandukoló gyerekekre gyakran csapnak le szervkereskedők. Egy pillanat alatt bevágják a gyerekeket furgonokba, s eltűznek velük. Majd megölik őket, és drága pénzért eladják a veséjüket, a szívüket meg az összes többi használható szervüket a nemzetközi piacon, Amerikában, Európában, Kínában.

– Hogy jön a képbe Ákos? – kérdeztem.

– Nem akkor látták utoljára, amikor éppen egyedül üldögélt a buszmegállóban? – vonta fel Bányó a szemöldökét.

– De igen – sóhajtottam.

– No mármost – mondta Bányó –, hirtelen megállt Polgár mellett egy autó, s kiugrott belőle egy férfi, késsel a kezében. A férfi aztán egy szempillantás alatt betuszkolta Polgárt maga mellé a hátsó ülésre, s a vezető már indult is, hogy…

– Elég! – vágott közbe Szilvi nagyon mérgesen. – Neked teljesen megzápult a fejed! – förmedt rá Bányóra. – Szerinted Magyarországon csak úgy hipp-hopp késes alakok ugrálnak ki az autókból?!

– A tettükre fel is készülhettek a szervkereskedők – érvelt Bányó sértetten. – Polgár nem először várta az anyját a megállóban iskola után.

– Akkor is hülyeség! – dörögte Szilvi Bányónak. – Esküszöm – tette szívére a kezét –, nálad még a Pogány meg a Molnár is különb! – ordította.

S ezzel faképnél hagytuk a srácot.

Különben a beszélgetés szerintem nagyon hasznos volt. Szilvivel végre százszázalékos bizonyságát nyertük annak, hogy Bányó feltételezései teljesen alaptalanok.

Ákos semmiképp nem lehetett néhány gúnyos megjegyzés miatt öngyilkos, tudom. Az meg, hogy szervkereskedők rabolták el, a világ legnagyobb ökörsége. Afrika innen több ezer kilométerre van, s ami ott igaz lehet, az itt biztos nem az.

https://mek.oszk.hu/21000/21042/

Kedves Vírusnapló-olvasók, nagyon köszönöm, hogy megtiszteltetek a figyelmetekkel! Remélem, hogy hamarosan olvashatjátok a már előkészületben álló, új írásomat is a Magyar Elektronikus Könyvtár honlapján.

Nektek, kedves Vírusnapló-olvasóknak, Kollár Ferencnek, a Vírusnapló megalkotójának és szerzőjének és a Vírusnapló egész szerkesztőségének ezzel a gyerekkorom karácsonyait idéző írásommal kívánok nagyon boldog, békés, áldott karácsonyi ünnepeket!

A szegedi, avagy az elcsent szaloncukrok

A mi karácsonyfánk mindig csodálatos volt. A finom, gyantaillatú, egyik évben sudár, a másikban meg alacsonyabb és testesebb fenyő mindenkor telis-tele volt szebbnél szebb dísszel. Az arany és ezüst girlandok meg a kicsi, tarka égők között leheletvékony falú, színes üveggömbök csüngtek hosszú és rövid cérnaszálon az imára kulcsolt kezű, ezüst palástos angyal, a bíborszínű, török papucs, a kecses, görög kancsó, a piros sálas, mosolygós hóember, a stilizált toboz, a piros szívecske, a törékeny műdió és az ezüstpapírba csomagolt, valódi dió fölé. A pici, hajlékony jégcsapokat keresni kellett. Szégyenlősen bújtak a sötét tűlevelek és a színpompás üveggömbök mögé, mintha a túlzott figyelem a terhükre lenne. Nem úgy a csillagszórók! Ők kikövetelték maguknak a figyelmet, az ünneplést. Sercegtek, percegtek, csillogtak, villogtak; fényük szökkenő, parádés tánclépésekben cikázott ide-oda, hogy mindenki lássa, ki a legszebb, ki a legpompásabb szenteste. Egyszeriben azonban megtorpant a lépés, a levegő elnyelte az utolsó szökkenést… A csillagszórók tündöklése semmivé lett, s innentől csupán a színes égők meg a kicsi, csavaros, sárga és fehér gyertyák világa maradt velünk. Velünk és azokkal a szépséges, rózsaszín meg arany, fenyőmintás papírba csomagolt szaloncukrokkal, amelyeket én annyira szerettem.

A karácsonyfánk mindig annyira tetszett, hogy kislányként az ünnepek alatt miatta a nagyszobát napjában többször is felkerestem. Belehuppantam a két hatalmas fotelunk egyikébe és csak néztem, néztem a fát, gyönyörködtem benne hosszasan. Szívtam magamba mindazt a csodát, amit felém sugárzott: távoli, havas fenyőerdők fenséges csendjét és illatát, láthatatlan gyerekek vidám hócsatáját, török papucsok mesebeli világutazását, mosolygós hóemberek felcsendülni készülő kacagását… Amikor aztán lelkem megtelt mindezzel a gyönyörűséggel, a testemen volt a sor. Erre kémleltem, arra kémleltem, s amint meggyőződtem róla, hogy sehol senki a láthatáron, kipattantam a fotelból, s egy ugrással máris a karácsonyfa mögött termettem. Izgatott, remegő kézzel húztam magamhoz egy szaloncukrot, majd a papírból villámgyorsan kifejtettem a finomságot… s hopsz, egy pillanat alatt már benn is volt a számban a málna-, csokoládé- vagy éppen vaníliamasszás, mennyei édesség. Az élvezet intenzív, de igen röpke volt. Igyekeznem kellett, ha nem akartam, hogy valaki tetten érjen. Alig ízleltem hát meg a finomságot, máris lenyeltem. És villámsebesen még a papírját is visszahajtogattam, jó hasasra formálva, mintha a nyalánkság még mindig benne lenne.

Vízkereszt környékén aztán az angyal eljött a fáért, a hóemberért meg a többi szép díszért. A megmaradt szaloncukrokat azonban meghagyta nekünk, papír nélkül, kibontva, Anya piros, süteménykészítéshez használt vájdlingjában. Hát persze, hogy nem került bele a vájdlingba a kiló szaloncukor, amely szenteste még mind a fán volt. Jó, ha az eredeti mennyiségnek a felét az edényben viszontláttuk! Anya mégse szólt a megdézsmált édességekért. Neki az volt a fontos, hogy a fa ne legyen idő előtt – esetleg már karácsony másnapján? – „csúnya, kopasz”. Az ünnepek elteltével most már ő kínált bennünket a finom szaloncukrokkal.