2021. december 25.

Tornai Helga: Karácsonyi emlékek

Kedves Olvasó- és Írótársaim!

Pillanatokon belül újra itt a karácsony, amely legtöbbünk számára az év legszebb, legmeghatóbb, legemlékezetesebb ünnepe.

Remélem, nem nevettek ki, ha most elárulom Nektek, hogy én ezt a csodás, decemberi ünnepet várom egész évben… januártól kezdődően!

Talán azért, mert a karácsony jóleső állandóságot, folytonosságot kölcsönöz életemnek, eggyé gyúrja az én legszemélyesebb múltamat az én legszemélyesebb jelenemmel, évről évre új érzésekkel, váratlan felfedezésekkel, egyre nagyobb varázslattal tölti el a lelkem.

Bárhol köszöntsön rám a szenteste, a karácsony… itthon (Olaszországban), otthon (Magyarországon) vagy akár egy harmadik helyen, idegen földön, és üljenek mellettem vajmi kevesen az ünnepi asztalnál, szeretetből karácsonykor én nem érzek hiányt.

Gondolatban rendre eljönnek hozzám az én régi és kevésbé régi karácsonyaim kedves szereplői. Egykettőre betöltik az üres helyeket az új, ünnepi asztalnál, és jóízű kacagásukkal egyből megélénkítik, felvidítják a csendes társalgást.

Bámulom, mekkora természetességgel jönnek-mennek, vegyülnek el köztünk és egymás közt, merészen a térben és még merészebben az időben! Bár ti is láthatnátok őket! Csodálom merészségük, szabadságuk! Irigylem bátorságuk! Bámulom, hogy eszükbe sincs behódolni a fizika „józan” törvényeinek!

Hogy ezúttal milyen emlékképek és pontosan kik toppannak majd elém, fogalmam sincs. A szüleimre persze bizton számíthatok, hisz ők nap mint nap felkeresnek, és ez éppen karácsonykor lenne másképp?

Anyám tavaly térdig érő, lila, finom csipkeruhában, gyöngy nyakláncban, apám meg elegáns, sötét öltönyben, csíkos nyakkendőben érkezett. Egy mesekönyv és egy hajas baba volt velük. Meg egy kislány, a lányom, háromévesen, apróvirág-mintás, fodros ruhában. A szüleim a Kálvin téri lakásunk roppant díványán foglaltak helyet, a lányom meg az új babájával velük szemben, az okkersárga műbőrrel behúzott kisszékünkön. A lányom a baba szép, fényes, hullámos haját fésülte, és hallgatta közben odaadó figyelemmel anyámat, aki csak sorolta, sorolta, hosszú láncba fűzve, a szebbnél szebb magyar lányneveket. Mígnem aztán, az egyik név hallatán, lányom kiejtette kezéből a fésűt, szüleimre emelte tekintetét, és örömtől sugárzó arccal ismételte, hogy: „Sarolta”. „Sarolta, Saci, Sári, Sárika” – folytatta anyám. „Sárika! Sárika!” – kiáltotta lányom lelkesen. Hangjában anyai büszkeséggel adta tudtunkra, hogy a szép, fényes, hullámos hajú „jövevénynek”, az ő „kislányának” most már neve is van. „Sárika” – nyugtázták a szüleim lányom választását mosolyogva.

Aztán anyám felütötte a mesekönyvet, és máris szólt az első mese. Lányom pedig, Sárikával az ölében, repült, egyre repült az az írói képzelet szárnyán. Félelmetes szörnyekkel és még félelmetesebb növényekkel teli vidékeken keltek át, csúnya boszorkányok, rettentően gonosz varázslók elől menekültek, és jutottak el végül a világ legtávolabbi országába, ahol a színaranyból épült, kacsalábon forgó, királyi palotában az udvartartás a világ legeslegszebb, mégis legeslegbúsabb királylányának menyegzőjére készült.

Szövődött anyám ajkán a történet, félelmetes, gonosz lényekről, gyönyörű, mégis nagyon szomorú királylányról… Szólt az izgalmas kalandokban, váratlan fordulatokban bővelkedő mese, de tudtam, apám nem hallgatja, mert arcán mindvégig ugyanaz a háborítatlan, békés kifejezés ült. Tekintetével simogatta anyám hangját és lányom hol félelemmel, hol csodálattal teli ábrázatát. Véste emlékezetébe serényen a kicsi unokától távol töltött, hosszú, fájó hónapokhoz képest oly rövid, de annál boldogabb karácsonyidőt, hogy azt alkalomadtán, kínzó szükségkor, könnyen felidézhesse.

Három zongora emléke elevenedett fel bennem tavaly karácsonykor. Az egyik billentyűin az anyai nagynéném játszott lágy, ünnepi zenét családja újszegedi otthonában december huszonnegyedikén. Akkor már rég túl voltunk a nekem borzasztóan tetsző, halványzöld tányérokon felszolgált, nagyon finom ebéden: a ropogósra sütött rántott halon, sült krumplin meg miegyében. És túl voltunk már azon is, hogy az Angyal meghozta a karácsonyfát és alája a sok, izgalmas, fényes papírba csomagolt ajándékát. De előttünk állt még az ajándékbontás, nekünk, gyerekeknek a nap igazi fénypontja.

Nagynéném művészkezei alatt szólt a zongora, és én ott álltam a Mennyből az angyalt csodásan játszó nagynéném mögött kislányként, a még nálam is kisebb unokatestvéreimmel, a nagybátyámmal – anyám fivérével – és a nagymamámmal… a karácsonyi zenébe, hangulatba, várakozásba egész beleszerelmesedve.

A következő zongora sértetten hallgatott. Szótlanul, komoran figyelte maga körül a még a szokásosnál is nagyobb és vidámabb hancúrozást. Láthatóan neheztelt a szépséges, sudár, mennyezetig érő fenyőre, amely gyönyörű üvegdíszeivel, házilag és különlegesen csomagolt szaloncukraival most bizony jócskán elvonta őróla a figyelmet. Neheztelt a két kisfiúra, az unokaöcséimre is, akik, fittyet hányva az ő komorságára, sértett hiúságára, nevetve, kacagva hajkurászták egymást a szobában, és vezérelték távirányítós autóikat nagy fürgén ide-oda a végtelen parketten.

A harmadik, a koromfekete zongora, amelyen maga a szép formájú, kecses karácsonyfa is állt, az apai nagynénémék nappaliját uralta. Uralta a szobát szigorúan, fenségesen, de ahelyett, hogy megrémített, elbizonytalanított volna, vonzott magához. „Játssz rajtam!” – mondta. „Játssz rajtam, úgy, ahogy tudsz!” – biztatott, és én, kislányként, nagylányként, felnőttként – szinte hihetetlen, de igaz! – egyszerre játszottam rajta, úgy, ahogy tudtam: kalimpálva, tudatlanul, tehetségtelenül, de nagyon boldogan.

Amikor elhallgatott a zongora, köddé foszlott nagynénémék nappalija, és egyszeriben a fiam szobáját pillantottam meg. Az úgy tizenegy-tizenkét éves fiam a szintetizátorán olasz és más keresztény földeken fogant karácsonyi dalokat játszott. Az iskolában tanult zongorázni, s most otthoni hangszerén leghálásabb közönségének, nekünk, a családjának adott elő. Gyönyörű volt a kis koncertje, és én közben arra gondoltam, milyen jó lenne, ha a szép játékát még hallhatná az én két nagymamám is. Az apai nagymamám – aki a Lechner téren lakott, misére a Szent Rókus-templomba járt, és karácsonykor mindig illatos naranccsal rakta körbe az egész apró, törékeny gömbökkel meg kék és arany papírba csomagolt szaloncukrokkal díszített fenyőfáját – és az anyai nagymamám – akivel szenteste Újszegedről, az unokatestvéreimtől, mindig gyalog jöttem haza. Haza a Kálvin térre, a kakasos templommal szembe. Haza, a ma már réginek mondott hídon át. Haza, hol hóban, hol esőben, hol száraz, de mindig igen hideg időben.

Emlékszem, ahogy hazafelé tartottunk a csendes városban – ahol a boltok már rég bezártak, és ahol már a buszok sem jártak – úgy élveztük az estét! Szagoltuk, ittuk magunkba különleges, ünnepi illatát. És én úgy éreztem, a néptelen utcákkal, terekkel, parkokkal teli város csakis értünk létezik. Értünk van a liget, a híd, értünk vannak a hídról levezető utat szegélyező házak, a Széchenyi téri platánfák, értünk van a Városháza, a mozi, a trafik, a gőzfürdő és a templom, hogy el ne feledhessük, merre is van az a hazafelé.

Amikor anyám ajtót nyitott nekünk, arcán elégedettség tükröződött, mert ezúttal is sikerült szentestére minden tervbe vett feladatával elkészülnie. Időben megírta és feladta a távol élő rokonoknak, barátoknak az üdvözlőlapokat, elkészítette és kivitte a karácsonyi csokrokat szeretteink sírjára a temetőbe, megsütötte a mákos és diós bejglit, a zserbót, a diós stanglit, megcsinálta a gesztenye- és a csokoládétortát, elkészítette az ünnepi vacsorát, megterítette az asztalt gyönyörűen… És érkezésünk előtt még arról sem feledkezett el, hogy helyet csináljon az Angyal karácsonyfájának meg ajándékainak a nagyszobában. Előkészítette még a csengőt és a lemezt is a Csendes éjjel, hogy az Angyal, mielőtt tovarepül, nekünk rövid csengőszóval meg karácsonyi dallal adhassa tudtunkra, hogy járt nálunk, hogy most már kinyithatjuk a nagyszoba ajtaját, és megcsodálhatjuk az ő minden évben lenyűgöző szépségű, csillagszóróktól káprázatos és szelíd gyertyafénytől ékes karácsonyfáját.

A díszes fenyő fényeitől bevilágított szobában tiszteletteljes csendben, megilletődve hallgattuk a Csendes éjt. Majd rövid imára kulcsoltuk a kezünk, boldog karácsonyt kívánva megpusziltuk egymást, és meggyújtottuk a csillárt. Aztán kibontottuk a gyönyörűen csomagolt, angyal-hozta meglepetéseket, de nem sietve, össze-vissza, hanem szép lassan, sorban, egymás után. Előbb mindig a család legidősebb tagja, a nagymamám bontotta ki ajándékait, amelyeket mi mindannyian türelmesen megnéztünk, megcsodáltunk. Mindegyikről megmondtuk, melyik hasznos, melyik szép, melyik mindkettő. Aztán apám, majd anyám következett. Mi a testvéremmel utolsókként kerültünk sorra, de a hosszú várakozásért előre megjutalmazott bennünket az Angyal: mindig nekünk hozta a legkülönlegesebb, legszebb és a legtöbb ajándékot. Hogy melyik volt a legszebb karácsonyi ajándékom? Így hamarjában nem egy, hanem három jut az eszembe. Egy zöld és krémszínű babakocsi a mackóimnak, a babáimnak, egy sárga bicikli és egy társasjáték, a Virágparádé, amelyet máig őrzök Magyarországon. A Virágparádé különösen kedves nekem, mert még a gyerekeim is sokat játszottak vele, főként a szüleimmel, és ebből tanulták meg sok virág magyar nevét. Ma már nemcsak én, hanem a gyerekeim is rég kinőttek ebből a játékból, de amikor hazamegyünk, automatikusan felkerül az asztalra, szinte egy megkérdőjelezhetetlen, családi rítus részeként. És játszunk vele egyetlen kört. Repülünk pillangóbábuinkkal a táblán, virágról virágra, hirtelen nagyot lódulva előre, aztán meg kétszer annyit hátra. Játszunk, és látszólag – halk megjegyzéseink, hangos felszisszenéseink vagy éppen örömkiáltásaink alapján – mindannyiunk a cél felé tör. De érzem, hogy valójában egyikünket sem érdekli a győzelem. Hogy hányast dob a dobókocka, oly lényegtelen már. Fontos a közös játék, amely mindannyiunkban felidéz valami szépet, valaki igazán kedveset. Bennem elsősorban az anyámat idézi fel, aki sötétbarna, örömtől ragyogó szemmel, vidáman röpült pillangójával az árvácskáról a szellőrózsára, a nefelejcsről a rézvirágra… és aki, bár maga is játszott, mindig a többi játékosnak, nekünk, szeretteinek szurkolt.