Tornai Helga

2021. február 1.

Egy monológgal jelentkezem, amelyet múlt tavasszal írtam, a koronavírus-járvány első hullámának idején. Ma már, ha jól számolok, lassan a harmadik hullámnál tartunk, de úgy vélem, a monológban felvetett gondolatok még igen időszerűek. Hiszen félelmünk az időközben elkészült oltóanyagok ellenére sem csendesült el. Úgy érezzük, még mindig nem tudunk eleget a veszedelmes kórról, és rettegünk az új, még könnyebben terjedő, még veszélyesebb, még halálosabb variánsoktól. Természetesen vannak, akik nem mutatják ki félelmüket. Vagy lehet, hogy ők nem is félnek? Én igen. Attól, hogy a járványnak lesznek további hullámai, további fertőzöttjei, további szenvedői. Attól is félek, hogy egyhamar nem térhetünk vissza a mi korábbi – gyakran ugyan kicsit unalmas és banális, néha meg kifejezetten komplikált és nehéz, de lényegében azért mégse annyira kellemetlen – életünkhöz. Leginkább azonban attól félek, hogy soha többé nem fogjuk tudni kitörölni emlékezetünkből azt a rettenetes, bergamói képsort, amelyen egy katonai teherautókból álló konvoj az éjszaka leple alatt százával szállítja a város vírushalottait messzi krematóriumok felé.

És most íme, az írásom, amelyben – ne ijedjetek meg! –  az említett képsor nincs benne.

A 19-es (avagy egy olasz férfi monológja 2020. vírustavaszán)

A jöttment, a csavargó! Volt pofája pont az én új, alig néhány hónapos szerencseszámomhoz tapadni! A 19-es, az én régi, semmirekellő, haszontalan kettesem után, oly remekül működött! S akkor jött ez az isten tudja, pontosan hova is valósi, kétes egzisztenciájú, alattomos, sunyi módon mindenhova betolakodó, kéretlenül érkező, hívatlanul vendégeskedő, agresszív alak, és egykettőre a sárba rántotta az én új gyönyörűségemet, az én mindenreményemet.

Elbánt a disznó az én nagyszerű tizenkilencesemmel. El! Hogy a fene enné meg! Nemhogy a kettesemmel végzett volna, amelytől kicsi sráckoromtól fogva reméltem, hogy egyszer csak majd megsegít, ha már úgy akarta a sors, hogy éppen szeptember másodikán lássam meg a napvilágot.Idővel felsorakoztattam még a huszonkettest, a kétszázhuszonkettest meg a kétezer-kétszázhuszonkettest az eredeti kettesem mellé, hogy nagyobb esélyt adjak a szerencsétlennek, de az élhetetlen kettes még így se boldogult! Például hiába laktam én a Croce utca kettőben, a klassz, nagy fenekű, csöcsös Carla meg a huszonkettőben, egyszer nem tudtam rábírni, hogy randizzon velem. És hiába fizettem egyszer 222 eurót 150 helyett egy pincérlánynak, mert hallani se akart róla, hogy én őt a zárás után az étterem előtt megvárjam!

Tavaly nyáron lecseréltem hát a haszontalan kettesemet, huszonkettesemet, kétszázhuszonkettesemet, kétezer-kétszázhuszonkettesemet, és, csak azért is, megtettem a – nem tudom, miért, de nekem annyira kiállhatatlan – 19-est az én új “szerencseszámomnak”. Ha már szar az élet, merüljek legalább nyakig el benne!– gondoltam.

De – várakozásommal ellentétben – a 19-es bevált. Ha tizenkilenc órakor telefonáltam valakinek, jó hírt kaptam, ha tizenkilencedikén merészeltem valami kockázatosat tenni, jól sült el. Hittem a 19-esben. És a világért nem akartam hálátlannak tűnni: ha a mortadellából csak tíz dekára volt szükségem, akkor is mindig tizenkilencet kértem a boltban. És közben a rút kiskacsa is a Croce utca tizenkilencből hogy kinőtte magát! Carlánál is jobb nő lett belőle! És… Pietro szilveszteri buliján… volt egy fantasztikus közös éjszakánk! De most hagyjuk ezt! Lényeg, hogy az új szerencseszámommal végre boldog voltam.

Február közepe táján azonban jött a hír a tévéből. Megtudtam, hogy az új koronavírus, a földkerekség legrettegettebb ügyeletes kórja, a rengeteg ártatlan ember után, suttyomban az én 19-esemre is szemet vetett. És a tudományos világ ezt helybenhagyta! Nem tiltakozott! Sőt, ettől kezdve a kutatók, az orvosok, a sajtó, a tévé, az egész média a ronda, álnok, kegyetlen vírust már nem az előzőleg megszokott nevén, hanem Covid-19-nek hívta! Ó, mennyire bántott, mennyire háborított, hogy az én új, pozitív erőmet a média nap mint nap nyilvánosan megalázza! Aztán… aztán bekövetkezett, amitől a leginkább tartottam: megingott az én végtelenül nagy hitem is a 19-esben, és a pozitív erőből egyre inkább egy negatív, ellenséges lény kerekedett. Hol volt már az ostoba tizenkilenc óra és a még ostobább tizenkilenc deka! Csupán a Covid-19 létezett! Éjjel-nappal! A tévében, a sajtóban, a neten!

A kétségbeesés, a tehetetlenség, a pánik ekkorra már maga alá gyűrt mindannyiunkat. Január második felében – ugyan ki nem emlékszik rá? – lelkünkben szörnyű félelem ébredt a teli, robbanásig feszülő kínai kórházak láttán. Döbbenten, elrettenve meredtünk a maszkkal elfödött szájú emberfolyamoktól hullámzó folyosókra. És reszkető szívvel követtük a kórtermekben tetőtől talpig védőruhába öltözött orvosok mozdulatait, akik az ágyakban némán, mozdulatlanul fekvő, félholt betegeket láttak el hajlíthatatlan akarattal.

Az új vírusról ekkor még állították, hogy földrajzilag tőlünk sok ezer kilométerre jár. De lelkünket, mint mondom, megcsapta már borzasztó szele. Persze, mind a hazai, mind az összes európai hatóság eleinte igyekezett csitítani félelmeink. Volt már hasonló kórban részünk, de ez a mostani kevésbé súlyos – hangoztatták. Emlékszünk még a madárinfluenzára? – tudakolták. No, abba bizony sokkal inkább bele lehetett halni, mint ebbe az új, ismeretlen nyavalyába – bizonygatták. S különben is, miért nem akarunk szembenézni a ténnyel, hogy ezreket visz el évente minden szokásos influenza?!

Amikor a legfertőzöttebb kínai városból, Vuhanból tudósítottak, tisztán érezhette, aki csak akarta, hogy ebben a Covid-19-ben sokkal, de sokkal több van mindabból, mint amennyit mi, modern, huszonegyedik századbeli európaiak, az influenzák kapcsán korábban bármikor is megtapasztalhattunk. Ugyan ki látott már olyan felvételt, amelyen egy kínai orvos ország-világ előtt sír egy kóházban?? Sír és közben arra kér mindenkit, hogy ne higgyen a szörnyű járványt eltörpíteni igyekvőknek!

Január végén, különféle kommunikációs csatornákon, élőben követhettük nyomon a legújabb kínai csoda születésének minden egyes mozzanatát. Elképedve és egyszersmind lenyűgözve pásztázta tekintetünk az elénk táruló képsorokat. Alig hittünk a szemünknek, amikor a keleti világ roppant fegyelmével és önfegyelmével ilyen nyilvánvalóan szembesültünk. Elképedtünk, amikor azt láttuk, hogy a sok száz egyenruhás ember egyetlen szilárd tömbként, kötelességtudóan teszi dolgát. Megdöbbentünk, hogy ilyen is lehet, hogy senki nem ténfereg, hogy senki drága időt nem veszteget. Hogy mindenki egyként harcol…

Aztán döbbenetünket, hitetlenkedésünket felváltotta a csodálat. A városrésznek is beillő munkaterületről elvonultak a markológépek, el a buldózerek, és most daruk emelték a magasba a tonnás, előregyártott épületelemeket. Lankadatlan energiával folyt, haladt előre éjjel-nappal az emberfeletti munka. Az egyetlen pillanatra el nem bizonytalanodó, a víruson mindenképpen felülkerekedni akaró, végtelen, gigászi erőt csodáltuk.

Végül ott állt előttünk a rekordidő (kevesebb mint tíz nap) alatt megépült, legújabb kínai mirákulum. És mi, akik eddig borzasztóan szurkoltunk, hogy valóra váljon, most kellőképp mégse éljeneztük meg. A nem csupán nélkülözhetetlen orvosi és technikai berendezésekkel, hanem még tévével meg olvasósarokkal is felszerelt ezerágyas kórház fájón markolt sokunk lelkébe. Vajon mi képesek leszünk egy hasonlóra? – töprengtünk. Mert azt, hogy képeseknek kellene rá lennünk, ekkor már sejtettük, hisz tudtuk, hogy a vírus rég túljutott Vuhan határain… És repült, repült szabadon, repült mifelénk.

Megpróbáltuk lezárni előtte a légterünket, de nem kergettünk illúziókat; gyanítottuk, hogy csupán idő kérdése, és túljár a mi eszünkön is. Alattomosan behatol országunkba, valamilyen úton-módon befurakodik közénk. Ha nem engedjük Fiumicinón leszállni, hát jó, akkor majd hajóval vagy busszal, vonattal érkezik. S ha nem egyenesen Kínából egy kínai turistával jön, akkor majd egy közöttünk élő kínai lakásából, tányérjából, boltjából, gyerekéből kerül valamiképp belénk! Bojkottáltuk hát, a kínai turizmus után, a kínai negyedeket, éttermeket, boltokat is. És a szülők egy része („Szégyen ide, szégyen oda, de most mégiscsak az életünkkel játszunk!”) határozottan rossz néven vette, ha a kínai gyerekek országunkban továbbra is kötelességtudóan jártak iskolába.

Erre a tévéstúdiókban megpróbálták jóvátenni ezt a kifejezetten fajellenesre sikeredett, nemzetünkre azonban semmiképp nem jellemző viselkedést. Különféle adások során egymás mellé ültettek hát olasz és hazánkban élő kínai gyerekeket. Jópofák voltak a kis szőkék, barnák, vörösek és szögegyenes hajú feketék! Hamvasságukkal elbűvöltek mindenkit. És végre az emberek nagy része felfogta, hogy tényleg nem a kínai, hanem az áldozatait legfőképp Kínában szedő vírus az ellenség.

Az Ellenség közben persze serényen fertőzött és gyilkolt szerte a világban. Sokszor azonosítatlanul, névtelenül vagy éppen szándékosan álruhában. Aztán egyszer csak azt gondolta ki, hogy – miért is ne? – végre egy igazán parádés néven hallat magáról. És valóban, a nagyravágyó alakból február elején egykettőre Diamond Princess, azaz Gyémánt Hercegnő lett! Gyönyörű, elsőrangú hajó, nemzetközi legénységgel és még nemzetközibb utasokkal. Volt a fedélzetén sok amerikai, japán, ausztrál, olasz, német, kanadai, indiai és még sok egyéb náció. Úszómedencékben háborítatlanul fürdőzők, nyugágyakban békésen napozók, márkás butikokban gondtalanul költekezők és olasz specialitásokat meg japán, tengeri ínyencségeket önfeledten ízlelők közé furakodott be a vírus az előző napokban észrevétlenül. És nem érdekelte, ki s miért van ott. Nem izgatta, hogy ki a gazdag, és ki a kevésbé tehetős. Nem tartotta fontosnak, ki a fiatal nászutas, és ki az ötvenedik házassági évfordulóját ünneplő. És legfőképp fütyült rá, hogy kik azok, akik a belső kabinokban akár negyedmagukkal laknak, szűk, tizenöt négyzetméteren, s kik meg teljesen egyedül élvezik a csodás, óceáni kilátást külső, tágasabb, balkonos kabinokban. A támadást, válogatás nélkül, mindenki ellen intézte. És február negyedikén ujjonghatott magában az átkozott, amikor a hatalmas hajó majdnem négyezer emberrel karanténba került.

 A Diamond Princessből egy csapásra az új évezred Titanicja lett. A világ megsemmisülten figyelte a hajón rekedt szerencsétleneket, akik többé már nem napoztak mesés úszómedencék szélén, nem erősítették izmaikat óceánra néző edzőtermekben és nem étkeztek pazarul berendezett, hatalmas terekben. Megrendülten bámultuk a japán kikötőben horgonyzó katasztrófa sújtotta hajót, és tisztelegtünk a bátrak előtt, akik nap nap után élelmiszercsomagokkal rótták a hajó gyomrának végtelen alagútjait… akik folyamatos, szívós munkával szűrték az óceánjáró foglyait… akik serényen szállították a betegeket szárazföldi kórházakba. Nőttön nőtt a fertőzöttek száma, s mi egyre inkább aggódtunk az utasok és a legénység életéért. És amikor elmentek az amerikaiak az állampolgáraikért, mi becsapva éreztük magunkat. Hisz a mi kormányunk is megígérte, hogy mielőbb hazahozza a mieinket. Olyan volt, mint régen az óvodában, amikor társainkat egymás után vitték haza a nap végén, s mi egyre csak lestük az ajtót, és várakoztunk. Vártuk, hogy végre miértünk is eljöjjön az édesanyánk. Később, Vuhan után, szerencsére Japánból is hazatértek a honfitársaink, és amikor március elején a Gyémánt Hercegnő olasz kapitánya, utolsóként, elhagyta a hajót, fellélegeztünk. Legalábbis egy kicsit, és csupán a távolba tekintve, mert közben már nálunk is tombolt a ragály.

Eleinte nagyon keveset tudtunk a vírusról. Cseppfertőzéssel terjed, ezt megmondták, meg azt is, hogy szájmaszkra semmi szükség. Kivéve akkor, ha beteg valaki, és nem akar másokat a nyálával meg a taknyával megfertőzni. Ezt a magyarázatot nehezen lehetett elfogadni, hiszen láttuk a tévében: az orvosok, az ápolók (tehát nem csupán a betegek!), mind maszkot viseltek. Meg ott volt a felettébb kellemetlen, letagadhatatlan tény: az óriási maszkhiány. Amely csak azért nem váltott ki tömeghisztériát, mert a hatóságok több ízben és erőteljesen felhívták a figyelmet, hogy nemcsak nem ér a maszk semmit, de egyenesen veszélyes is lehet, ha az ember beleizzad. Stresszes állapotban meg ugyan ki nem izzad? Mindenesetre jó néhány – igazán egészségesnek tűnő – embertársam, a nagy hiány ellenére, fogalmam sincs, mily módon, de csak hozzájutott a maszkhoz, s biztos, ami biztos, előszeretettel viselte. Egyvalaki még a balkonon, egyes-egyedül üldögélve is. Nem hazudok, nem mesélték, én magam láttam lakásom ablakából. Aztán telt-múlt az idő, s egyszer csak azt veszem észre, hogy változik a hivatalos álláspont. Kiderül, hogy a maszk használata (izzadság ide, izzadtság oda, izzadság már rég feledve!) tulajdonképpen mindenkinek előnyös, sőt, szinte elengedhetetlen, és az egészségügyben dolgozóknak meg tényleg nélkülözhetetlen. Úgy március közepe táján pedig arról értesülünk, hogy a textilüzemek egy része ruhák helyett átmenetileg védőmaszkokat gyárt, egy venetói, grafikai stúdió meg egyszer használatos darabokat készít, s azokat osztja szét a lakosság körében.

A szörnyű járvány tehát cseppfertőzéssel terjed. Ezt tudtuk szinte a legelső pillanattól. De eleinte azt mondták, vagy legalábbis azt sugallták, hogy azoktól kell igazán félnünk, akik lázasak, és köhögéskor ránk spriccelik torokváladékukat. Aztán helyesbítettek, hogy igen, a lázas embert mindenképp jobb elkerülni, de tudjuk meg, hogy a gyilkos kórt magában hordozó embertársunk köhögése nem slejmes, hanem száraz. No, miután mi rettegtünk már minden bármilyen okból kifolyólag lázas embertől, és a biztonság kedvéért mind a slejmesen, mind a szárazan köhögőtől, megkaptuk a kegyelemdöfést: a tudományos világ, hosszas tagadás és némi habozás után, végre elismerte, hogy igen, a tünetmentes fertőzött is terjesztheti a ragályt, sőt, nem nehéz belátni – kaptuk meg az okítást –, hogy mindenki közt talán éppen ő a legveszélyesebb, mivel vele szemben abszolút óvatlanul, gyanútlanul viselkedünk. No, ettől fogva minden emberfiától csakis retteghettünk.

És igazából rettegtünk a tárgyaktól is. A kapucsengőtől, a kilincstől, a lépcsőházi korláttól, az utcai padtól, a buszmegálló vasoszlopától, a járdán elnyomott cigarettától, a kabátzsebből földre hullott zsebkendőtől… Egykettőre bepánikoltunk az összes dologtól, amit csak megérintett (vagy megérinthetett) valaki az utolsó huszonnégy órában. Vagy harminchatban? Vagy negyvennyolcban? Vagy hetvenkettőben? Nem lehetett tudni. Mindegyikünk csak találgatott, hogy meddig is bírhatja magát a rémséges vírus a legkülönfélébb felületeken. Egyszerűbb volt hát mindent gondosan elkerülni, ami a lakásunkon, vagy legalábbis a házunkon kívül esett. A járda használatát persze nem lehetett teljesen kiküszöbölni, hiszen a boltba, ha nem túl gyakran is, de csak el kellett jutni valahogyan, és a szemetes kukához se repülhettünk. Szóval, rém sérülékenyek maradtunk még azután is, hogy otthonainkból mindennemű indokolatlan elmászkálgatást szigorúan betiltottak. Elrendelték, hogy csak munkába lehet menni, meg orvoshoz és a patikába, és, természetesen, élelemért az üzletbe. Ezt a rendeletet ki jól, ki kevésbé jól viselte. Volt, aki a vírus koromfekete árnyékában már az első perctől, tilalom nélkül se tette ki otthonról szívesen a lábát. És volt, aki úgy érezte, belehal, ha legalább napi fél órát nem sétálhat. Ekkor kezdett el még az is kutyáról álmodozni, aki korábban ki nem állhatta az ebeket. A kutyásoknak ugyanis mindennap járt kedvenceik társaságában a séta. Emlékszem, eszméletlenül bírtam a képet, amit a WhatsAppomra küldött egy ismerősöm. Egy fiatal férfi vezet rajta pórázon egy kicsi, rózsaszín pöttyös, hupikék plüsskutyát.

Hogy nemcsak étterembe, múzeumba, ruhaüzletbe, cipőboltba, fodrászhoz, táncolni és sportolni nem lehetett menni, de még sétálni sem, az teljesen kikészített egyeseket. És ők folyton-folyvást jártak az egyetlen, rém demokratikusan mindenkinek megengedett helyre, az élemiszerboltba. Hogy reggel egy üveg tejet, délután egy doboz sajtot, este meg, feldúlt idegeik nyugtatásához, egy kis kamillateát vegyenek. Ha már nem sétálhattak az utcán, a szabadban, a csodás platánfák alatt a tavaszi napsütésben, bőszen rótták az élelmiszerüzleteket. Le-föl, le-föl, le-föl…  

A platánfás séta helyett lett hát a bolt. Pedig a bevásárlós sétafika kockázatos volt. Merthogy, ha azt nem is tudtuk, hogy a vírus milyen felületen meddig él, azzal tisztában voltunk, hogy egy darabig szinte mindenen elél. És fertőz is!

A bolt ajtajára kiírták, hogy csakis kesztyűben vásárolhatunk be. Így amikor a boltba indultunk, kötelességtudóan felvettünk egy pár egyszer használatos gumikesztyűt. És kesztyűvel a kezünkön nyitottuk, csuktuk az ajtókat, húztuk félre a hűtők tolóajtaját, szedtük le a polcokról a kekszeket, válogattunk az előre csomagolt húsok és zöldségek között, keresgéltünk a joghurtok között, fizettünk a kasszánál… Otthon aztán a kesztyűt azonnal lefejtettük ujjainkról, s undorodva hajítottuk bele a már korábban az előszobánk padlójára készített dobozkába. Majd levettük a kabátunkat, és rohantunk a fürdőszobába, hogy ott fertőtlenítőszeres kendővel jó alaposan megtörölgessük a kezünket, mert ugye lehet, hogy, bármennyire is vigyáztunk, a kesztyű külsejéhez bőrünk véletlenül mégiscsak hozzáért. Aztán, már újra az előszobában, nyúltunk a földre tett bevásárlószatyrunk után, hogy vigyük gyorsan annak tartalmát is fertőtleníteni… De akkor hirtelen oldalt fordulunk… és meghűl bennünk a vér! Látjuk, hogy a nappali ajtaja tárva-nyitva, élettársunk békésen nézi a tévét, kétéves kislányunk meg ott ül mellettünk a padlón, és láthatóan remekül elvan új játékával, a gumikesztyűvel. Szeretnénk azonnal kikapni a kezéből a kesztyűt, amelyet oly nagy évezettel nyalogat és csavargat kicsi ujjaival. De egyelőre csak félelemtől bénultan meredünk gyerekünkre, mert pontosan tudjuk, mi tapadhatott (és tapadt is bizonyosan!) új játékához.

De ha a gumikesztyű bennünket és családunkat legtöbbször még meg is óvta a vírustól, bizonyos kesztyűktől azért nem ártott rettegni. Ezek általában vastag, fekete anyagból készültek, s hosszú órákon át, megállás nélkül tevékenykedtek. Elvettek, átadtak, rakodtak, fogtak, matattak, például kicsi kenyérüzletekben. Elvették a pénzt az előttünk álló vevőtől, majd máris nyúltak a mi friss, finom, ropogós – s természetesen mindenféle felesleges védőborítástól mentes – kenyerünkért. A pékárut utána  egy papírzacskóba csúsztatták, elvették a mi pénzünket is, és máris nyúltak a következő vásárló friss, finom ropogósáért.

De hagyjuk a kesztyűket, amelyeket most már szerencsére senki nem visel! És hagyjuk a helyette lett fertőtlenítőgélt is, meg az egész nyomorult vírushelyzetet! És gondoljunk inkább valami szépre; például arra, hogy mindjárt itt a nyár! És bízzunk benne, hogy talán mégis megtörténik a csoda: a vírus a nagy melegben megkrepál! Vagy ha nem, ősszel lesz már ellene oltóanyagunk! És az oltásra nem kell majd éveket várni, mint ahogy azt a legtöbben jósolják!

Mindenesetre, ha ősszel beoltanak, s megúszom ezt az átkozott Covid-19-et, akkor azonnal választok magamnak egy új szerencseszámot. De óvatos leszek. Szó se lehet például a húszasról, mert ha az év végén véletlenül azonosítanak egy újabb vírust, annak jövőre biztos, hogy …-20 lesz a neve, s akkor megint megnézhetem magam!