Tornai Helga

2021. február 12.

Napok óta szakad az eső, tombol a szél. És közben a város utcái, terei, gondozatlan kertjei egyre inkább megtelnek eldobott esernyőkkel. Régen, ha a szél belekapott az esernyőkbe, és a vázukat eltörte, mesteremberekkel hozatták rendbe. Ma már legfeljebb a patinásabb darabokat csináltatják meg. A megrokkant olcsó ernyőket mind eldobják, és általában azonnal, akár az utca kellős közepén. Mérges vagyok, hogy oly sokan még egy közeli szemetesig sem képesek elmenni. Persze, ha ők illendőbben viselkednének, soha nem születhetett volna meg a mai írásom. Így hát önző módon most megbocsátok nekik, Nektek meg szeretettel ajánlom olvasásra Az esernyős fickót!

Az esernyős fickó

A hálószobám ablakánál álltam, s unottan bámultam a kinti világot.

Tudtam, hamarosan esni fog, hiszen a délutáni ég sötétszürkén borult a városra. És hogy fújt a szél! Mily vadul tépte, marta, cibálta a lombokat! A járókelőknek mégsem volt sietős. Pedig, ha esik, a mi házunkra merőleges, rém hosszú utcában lehetetlen menedékre lelni. Sehol egy kapualj, egy előrenyúló háztető. Mindkét oldalon csupán nagyra nőtt bokrok, amelyeket mellmagas vaskerítés tart távol a járdától.

Szakadni fog, s pillanatokon belül, pásztáztam immár gondterhes tekintettel a nyugodt léptű járókelőket. Tudtam, ha egyszeriben pattogó, tüzes táncba fog az eső, hasztalan bármely praktikus, táska mélyén megbúvó, kicsi esernyő. Amint felnyílik, azonnal belekap a bokrokon átsüvítő szél. Ide-oda hajlik a gyenge váz; előre-hátra dől, tornázik jobbra-balra… Igyekszik szegény derekasan helytállni, de a legbátrabb küzdelem is hiábavaló, mert az anyag egykettőre kifordul, s máris ernyedten csüng a derékba tört vázon. És a praktikus kis ernyő egy csapásra a sorstársai mellett végzi, lenn, a bokrok alján, az esernyőtemetőben.

Önteltek a földijeim. Rá se hederítenek az én kövérre dagadt, sötét felhőimre! Ostobák, csóváltam éppen a fejem, amikor hirtelen felbukkant az emberem. Egyből felismertem. Többször is láttam már mifelénk ezt a negyven körüli férfit. Szapora lépteiből ítélve, ő pontosan tisztában volt a helyzet súlyosságával. Máskor is mindig eső előtt érkezett, s most is hajszálra úgy cselekedett, ahogy szokott: nejlonzacskókból kötött tarisznyáját az utca közepe táján a földre eresztette, karját a kerítésen átvetette, és belecsimpaszkodott az egyik bokorba, amelyet addig rángatott, amíg csak le nem tört belőle egy hosszú ágat. Az ágat aztán a járdára fektette, majd a spárgával megkötött derekú nadrágjának szárát kicsit megemelte, és a földre térdelt. Utána megmarkolta az ág egyik végét, a másikat pedig átdugta a kerítésen, hogy azzal tapogatózzon a bokrok alján, ott, ahol évek óta százával hevernek és rozsdásodnak az elgazdátlanodott esernyőroncsok.

Szurkoltam a fickónak, hogy mielőbb rátaláljon a megfelelőre. Arra, amelyet elhamarkodottan dobtak el; arra, amely legalább az amolyan „magafajtájának” némi oltalmat nyújthat. Merthogy nem kétséges, gondoltam, a fickó nem kényeskedő. Sötét, megkopott zakóján dehogy feszélyezné néhány újabb rozsdafolt! Fontos… fontos, tűnődtem, hogy ezúttal se ázzon bőrig.

Látcsövem segítségével ekkor már egész közelről követtem a férfi minden mozdulatát. Ágból lett botjával egyre türelmetlenebbül turkált az itt-ott immár jócskán földbe ágyazódott, levelekkel és különféle taszító hulladékokkal borított esernyők között. Aztán egyszer csak, hopp, két roncsot is odahúzott a kerítés belső oldalához! Majd botját a járdára fektette, benyúlt a rácson, s a két piszkos – egyik fekete, másik meg tarka – ernyőt magához vette. Jól megnézte, és ujjai közt többször is megpörgette mindkettőt. Némi habozás után, végül a fekete mellett döntött.

Pöckölte, billegtette, ide-oda dugdosta a törött váz részeit. És még mindig serényen tevékenykedett, amikor egyszeriben elcsöppentek az első nagy, kövér esőcseppek.

Az öntelt korzózók végre elbizonytalanodtak. Megtorpantak. Tekintetük hitetlenkedve vizsgálta előbb az eget, majd a földet. Szinte hallottam dohogásuk. Eső???? Ez meg ugyan hogy lehet?

Bezzeg a fickó, a praktikum embere, oktalan csodálkozásra nem fecsérelte az időt, és esernyőjével, hipp-hopp, már meg is volt! Kezében a nagyjából megjavított váz egy félhold alakú anyaggal büszkén lendült a magasba. Szerencsés figura, motyogtam éppen magamban, amikor valami egészen váratlan dolog történt. Ahelyett, hogy az ürge – büszke félholdjának oltalmában – azonnal szedte volna a sátorfáját, a fekete ernyőt a kerítésnek támasztotta, és a tarka bütykölésébe fogott.

Értettem én, hogy nem bízik eléggé a kis feketében, de ekkor már zuhogott! Férfiak és nők futottak el rémülten mellette. Esernyő híján, karjukkal, retiküljükkel, illetve aktatáskájukkal igyekezték óvni fejüket.

Láttam, hogy a fickó minden idegszálát megfeszítve dolgozik, de a tarka ernyővel mégse boldogul. Elkezdtem hát hipnotizálni, igen, így a távolból, hogy ugyan hagyja már a tarka roncsot, s a kis feketével inkább mentse a még menthetőt. És hipnózisom, úgy tűnt, félelmetes erejű, mert a fekete félhold bizony pillanatokon belül ismét a magasba lendült. Csakhogy… Csakhogy… Csakhogy nem az én emberem, hanem egy fiatal férfi kezében! Ő kapta fel a földről, s ő próbált meglépni vele. No, több se kellett az én figurámnak! A tarka ernyőt rögvest ledobta, majd dühösen megrázta vállig érő fürtjeit, s láss csudát, egykettőre óriássá nőtt! Megragadta ágbotját… Mire a tolvaj törpévé zsugorodott, és lába a rémülettől a földbe gyökerezett! Botját az óriás ekkor haragosan az égig emelte, s nesze neki, a törpére sújtott vele! Az áldozat, akit a borzalmas ütés a vállán ért, holtan terült el a földön. A fejéből patakokban folyó vér, még az esővízzel elvegyülve is, élénkpirosra festett mindent: járdát, bokrot, messzi horizontot.

Az óriásból aztán fokozatosan újra az én régi, „szokásos méretű” fickóm lett, aki se megbánást, se szánalmat nem mutatott. A sikeresen visszaszerzett fekete ernyőt megint a kerítésnek támasztotta, a tarkán pedig ott folytatta a munkát, ahol abbahagyta.

Rémes volt mindez. Rettenetes. Hogy egy horrortörténetekkel színültig teli képzelet mire nem képes! Merthogy igen, szerencsére csak az én képzeletemben történtek így a dolgok. A valóságban az emberemből nem lett óriás, se törpe a másikból. És a bot még a magasba sem lendült, nemhogy ölt volna kegyetlenül! Hogy a fickóm azonnal félredobta a tarka ernyőt, amint észlelte, hogy valaki elcsente mellőle a feketét, az persze igaz. Mint ahogy az is, hogy közben rém dühösen rázta vállig érő, ázott fürtjeit. De a botra csupán én pillantottam, ő rá se bagózott, helyette inkább egykettőre a tolvaj nyomába szegődött. S szaladt vagy tíz-tizenöt métert utána, majd elkapta a tolvaj derekán a pulóvert… S akkor ennek a becstelen alaknak egykettőre inába szállt a bátorsága! Meg se próbálta zsákmányát fiatal erejével megvédeni. Behúzott nyakkal, hátra se pillantva, azonnal a földre eresztette a szajrét, s amint érezte, hogy a pulóverét már nem húzza senki, mintha puskából lőtték volna ki, úgy iramodott neki! Fejét a karjával betakarva, rohant, rohant az ömlő esőben felém!

Közben az én emberem győztes-komótos léptekkel visszatért cókmókjához. A visszaszerzett ernyőt a „helyére” állította, és ismét a tarkán kezdett el munkálkodni. Elég ráérősen dolgozott, pedig esküszöm, úgy esett, mintha dézsából öntötték volna! Ugyan mi a fenének vesződik még? Ugyan miért nem megy már? Értetlenül és kíváncsian figyeltem a férfit. Képtelen voltam elszakadni az abszurd látványtól. A fickó a szakadó esőben, ahelyett, hogy a valamennyire használható esernyővel mielőbb elkotródott volna, egy ronccsal bajlódott, s közben, szó szerint, bőrig ázott! Nem normális, nem, nem…, ismételgettem magamban, s közben az íróasztalomon már épp negyedszerre csöngött a mobilom. Legfeljebb hármat-négyet szól még, villant át rajtam. Aztán vége. Hiába kértem szabadnapot, hogy itthonról nyugodtan beszélhessek velük. Ők hívtak engem, telefonáltak a megbeszélt időpontban. Sőt, maga a nagyfőnök vette a fáradságot. De én rájuk se bagóztam! Még szerencse, hogy mielőtt bármiképpen is elkötelezték volna magukat az irányomban, megtapasztalhatták megbízhatatlanságom!

Még nincs késő, még csöng… Még mindent rendbe lehet hozni, még lehet magyarázkodni, hogy… hogy épp a postás jött, vagy hogy a fürdőszobában voltam, vagy hogy egy váratlan vendégtől szabadultam. Szívem a torkomban kalapált. Tudtam, hogy felelőtlenség, hogy a legnagyobb esztelenség, hogy… hogy soha többé vissza nem tér az alkalom. Tudtam én mindent nagyon jól, de a lábam mégse mozdult. Egy fél centivel el nem mozdultam az ablaktól. Tekintetem ráláncolódott a fura fickóra. Csak néztem, néztem őt mereven, s közben lassan elnémult körülöttem minden. Nem csöngött többé a telefon, s az eső is már csak lábujjhegyen járta a táncát az ablakpárkányon. Szemrehányás és magyarázkodás szótlanul húzódott el tőlem, s veszett a végtelenbe. Nem létezett többé semmi. Semmi, csupán két őrület: az enyém meg a fickóé. Az előbbi, amely egyszeriben azt az érzést keltette bennem, hogy nekem valami közöm van ehhez a hajléktalan, lepusztult alakhoz. És az utóbbi, amely annyira szembeötlő volt, hogy tagadni egyszerűen képtelenség lett volna. A férfinek ugyanis sikerült időközben rendbe hoznia a tarka ernyőt – s olyannyira, hogy az az ablakomból szinte már újnak hatott –, de ahelyett, hogy a földön hagyta volna a feketét, mindkét felnyitott esernyőjével közeledett felém! Csuromvizes feje és ruhája fölött jobb kezében a tarkát fogta, a bal karjára akasztott cókmókja fölött pedig a kis feketét tartotta. Garantáltan nem volt mindennapi látvány!

Meghibbant, meg hát, mormogtam. De tévedtem, mert amikor a házunkhoz közelebb ért, lakásom második emeleti ablakából, még mindig remek messzelátóm segítségével, alaposan szemügyre vettem az arcát, és egyből láttam, hogy tekintetében őrületnek nyoma sincs. Semmibe vesző, távoli, megfoghatatlan tekintet az őrülteké, míg az övé nagyon is valóságos, élénk, szinte kézzel érinthető volt. Nagy, kéknek tűnő szemével egy pillanatig még a környéket fürkészte. Aztán átjött a zebrán, majd hirtelen eltűnt a szemem elől. Ernyőstől, mindenestől.

Aki az esernyőtemető felől érkezik házunkhoz, az csak balra vagy jobbra folytathatja útját. És ha én látni akarom, merre megy tovább, feltétlenül ki kell hajolnom az ablakon. Így cselekedtem hát. Balra néztem, jobbra kémleltem, majd megint balra, aztán jobbra. De hiába, mert sehol senkit nem láttam. Arra gondoltam, hogy ennél ostobábban el se veszíthettem volna az ürgét. Kikerült a látómezőmből, s paff, egy csapásra felszívódott! Meg se tudom már, miért kellett egyáltalán észrevennem, gondoltam keserűen, mert immár tisztán éreztem, hogy aznap nem véletlenül bukkant fel életemben.

Csalódottan csaptam be az ablakot, de nem léptem el mellőle. Tekintetem lustán követte az üvegen végigfolyó eső útját. Agyam közben, persze, lázasan dolgozott. És hirtelen megfejtettem a rejtélyt! Ha a fickó azonnal el tudott tűnni a szemem elől, arra csak egyetlen magyarázat létezhet: besurrant házunk nyitva felejtett kapuján! – állapítottam meg magamban. Csengetni fog valakinél. Talán mindjárt a földszinten… vagy… vagy inkább az elsőn, töprengtem. Majd egyszeriben pontosan tudtam, hogy nem máshoz, hanem hozzám, és kizárólag hozzám fog becsengetni.

Ettől a váratlan és abszolút félelmetes felismeréstől kivert a veríték. Elképzelni se volt merszem, mit akarhat tőlem a fickó. Alamizsnát? Esetleg az ágyamat, a kádamat vagy a fél lakásomat? Mert minek is nekem egymagamnak a pazar örökség, a három szoba plusz hall? Nekem, egy olyan hányadék alaknak, aki még azt is nyugodtan megengedheti magának, hogy elszalasszon egy havonként közel egymilliót tejelő állást? És miért? Csupán azért, mert őnagyságának, ukk-mukk-fukk, egyszeriben ahhoz szottyan kedve, hogy leskelődjön. És kiröhögjön egy nálánál szerencsétlenebb embert!

De ugyan honnan veszem, hogy szerencsétlen? Mindenki a maga szerencséjének kovácsa, tartja a mondás – jutott eszembe. Lehet, hogy inkább büdös neki a munka! Összeférhetetlen, erőszakos, törvényt és szabályokat megvető, börtönt százszor megjárt bűnöző! Dehogyis csenget, s kér alamizsnát! Az ilyen nesztelenül feszíti fel a zárat! Észrevétlenül settenkedik be a hálószobába… lopódzik el egészen az ablakig, a lakástulajdonos hátáig… És egy szempillantás alatt szegezi torkának a kését… Hogy először elvegye az életét, utána meg minden egyebét!

Moccanni se mertem nyomorult félelmemben. Megkövült tekintetem az úttestre, a zebrára tapadt. Rettegve vártam a mögém lopakodó, zajtalan lépteket… vártam a támadást… transzban vártam a szörnyű alakot… S akkor, akkor egyszeriben megérkezett! De nem egyedül, hanem egy nála valamivel alacsonyabb és fiatalabb, elnyűtt, átmeneti kabátos nővel. A tarka ernyőt a nő tartotta, a feketét meg ő. S mindkettőjük karján ott himbálództak az elmaradhatatlan nejlonbatyuk.

Átértek a zebrán. A túloldalon egy pillanatra megálltak, egymáshoz simultak, majd elindultak az esernyőtemető felé. És elhaladtak mellette… mentek… és még mindig mentek… míg végül az utca túlsó végénél egyszer csak kikerültek a látómezőmből. Talán a moziba igyekeznek, vagy az új bevásárlóközpontba, ahol szintén elég jól fűtenek, gondoltam éppen, amikor hirtelen beugrott… Igen, végre tudtam már, mi köze az esernyős fickónak hozzám.

Lehet, hogy kinevetnek érte… Sőt, biztos is, de azért elmondom. Csak ne lenne olyan dög nehéz! Szóval, nem érdekel, ha most kiröhögnek érte… Igenis elmondom, el én, bátran, hitetlenkedésükkel mit sem törődve. Ő… ő… ő az én… Hát legyen! Ő az én őrangyalom! Azért kötötte le a figyelmem, azért csinált mindent, hogy ne vehessem fel a mobilom. Hogy semmiképp ne fogadhassam el az állásajánlatot. Igaza van: rohadt alakok, mocskos üzletekben van benne a kezük. Különben hogy is kínálhatott volna a nagyfőnök havi nyolcszázezret? Majd egymilliót! Nekem, éppen nekem! Egy egyszerű könyvelőnek!

Kérem, ha látják valahol az őrangyalom… Ha felismerik nagy, kék szeméről, gondozatlan, őszülő szakálláról meg derékban spárgával méretre húzott nadrágjáról, küldjék el címemre. Mondják meg neki, hogy várom. Nem kell bemutatkoznia, se magyarázkodnia. Elég, ha csenget a kapunál. Három rövidet, ha azt kívánja csupán, hogy lesiessek hozzá az egyik pompás, két embernek még nagy esőben is bőven elég, törhetetlen vázú esernyőmmel. Négy hosszút meg akkor, ha a párjával megtisztel engem azzal, hogy velem uzsonnázik a három-szoba-hallban.