Tornai Helga

2021. május 2.

Anyák napja

Anyák napja víg, örömteli, boldog. Addig, míg él az édesanyánk. Aztán szívbemarkolóan szomorú, mert már pontosan tudjuk, MENNYIRE KIVÉTELES, MEGISMÉTELHETETLEN EMBER VOLT AZ, akit elvesztettünk, és aki nélkül mi ma annyira csonkák, törékenyek vagyunk.

Eredetileg úgy terveztem, anyák napjára az én drága édesanyámról írok Nektek. De hiába próbálkoztam, nem ment az írás. A hiánya miatt érzett bánat sokszor lefogja a kezem, fájón szorítja össze a lelkem.

A mai ünnepnapon mégis szeretnék valahogyan szólni hozzátok. Kérlek hát Benneteket, olvassátok el a következő, önéletrajzi írásom.

Négus

Gyerekkoromban meggyőződésem volt, hogy a négus szó négert jelent. Nagyanya macskája fekete, tehát néger, s ezért Négus a neve, gondoltam. Felnőttként aztán olvastam, hogy az etióp császárokat hívták négusoknak. S akkor már tudtam, nem véletlen, hogy nem éppen Kormos vagy egyszerűen Fekete lett a macska neve. Hisz Nagyanya koromfekete ragadozója tényleg olyan volt, mint egy született császár. Méltóságteljes, lassú mozgásával tiszteletet parancsoló. Hideg, zöld szemű tekintete bizalmatlanságot sugallt, alkalomadtán pedig egyenest elutasítást olvastam ki belőle. Nemigen kereste mások társaságát, de ha őhozzá közeledtek, akkor nagy kegyesen általában megengedte, hogy bundáját megsimogassák, hasát megpaskolják.

Négus ott élt Nagyanyáék udvarán, konyhájában, hatalmas spejzében és padlásán. Mondanom sem kell, engem egyáltalán nem zavart, hogy ő különösképp nem igényli a társaságot. És ha ő bizalmatlan volt irányomban, én még rajta is túltettem. A közelében egyetlen percre le nem vettem róla a tekintetem, hogy szükség esetén rögtön ki tudjak térni az útjából… hogy farkával – mellettem elmenőben – nehogy akár csak egy parányit is megérinthesse a nyáron mindig mezítelen, csupán könnyű szandálba bújtatott lábam. És a szemem sarkából akkor is éberen figyeltem a macskát, amikor ő a pléhtálkájából elmélyülten lefetyelte a tejét tőlem jó pár méterre. Soha nem lehet tudni, hátha hirtelen felugrik és támad, élt bennem örökké a félsz.

Hogy tartok az állatok nagy részétől, kiváltképp a kutyáktól, az senki előtt nem lehet titok. Fogadok, sokan látták már, hogy az utcán inkább átmegyek a túloldalra, mint hogy szembe találjam magam csupán egy pincsivel. És fogadok, egykor, a Lechner téren, jó néhányan látták azt is, hogy gyerekkezem csak úgy húzta, húzta le Apát a járdáról, valahányszor Nagyanyáék öreg szomszédjai egy vén tacskó társaságában üldögéltek a házuk előtt.

A testvéremet, Attilát bosszanthatta, hogy én ennyire félek az állatoktól, mert egy nap, amikor Nagyanyáéknál a tornácon játszottunk, megkérdezte, vajon meg merem-e simogatni Négust.

A méretes feketeség ott sütkérezett előttünk, a tornác falán, úgy hasmagasságban.

– Már hogy ne merném!– feleltem gyorsan, majd összecsúsztattam jobb kezem mutató- és középsőujját, és, minden bátorságomat összeszedve, életemben először én közelítettem az állathoz. Ujjaimat óvatosan a fejére helyeztem, aztán szőrét alig érintve simítottam a hátán végig. Hálás voltam neki, mert ő közben meg se moccant, csak ült, ült némán, s oly méltóságteljes tartással, akár egy szfinx. Tartottam tőle, hogy majd tetszik neki a dolog, s megfeledkezik magáról. És a végén még hozzám dörgölődzik. És talán még nyal is egyet rajtam! De nem, Négus meg se mozdult. Nem mutatott se hálát, se lelkesedést. Szótlanul tűrte érintésem.

Óriási kő esett le a szívemről, amikor végre túlestem az erőpróbán. Módfelett örültem, hogy volt merszem megsimogatni a rettentő állatot.

De ni, már épp lépnék el tőle, amikor hallom ám, hogy Attila mégse elégedett velem!

– Nem két ujjal kell simogatni, hanem tedd csak rá szépen a kezedet! – nyomta rá a tenyeremet a macska hátára.

A méltóságos császár szerencsére ezúttal is a legteljesebb közönyt tanúsította irányomban: érintésemet üres tekintettel, némán, mozdulatlanul viselte. Ennek ellenére én olyan, de olyan kellemetlenül éreztem magam!

Ma már, felnőttként, könnyen bevallom, hogy félek, irtózom a macskáktól. Nem érdekel, ha ezért kinevetnek. Mások egy kis póktól vagy egy teljesen ártalmatlan gyíktól rettegnek. Én mégsem nevetem ki őket. S ugyan ki mondja, hogy félelmeinket mindenáron le kell győznünk? Szerintem velük együtt vagyunk azok, akik vagyunk. Ugyan miért ne vállalhatnánk őket?

De Négusra visszatérve, azt még feltétlenül el kell mesélnem, hogy egy nap, hipp-hopp, eltűnt! Tekintetemmel hiába kutattam utána. Többé nem uzsonnázott a konyhában, nem szunyókált Nagyanya fűzfavesszőből font karosszéke mellett, és nem sütkérezett a tornácon sem a kellemes, tavaszi napsütésben. Az udvari garázstető-birodalmát is kerülte, mert nyoma bizony a magasban, a cserepek mentén zöldellő kövirózsák között se volt.

Nem kérdezősködtem felőle. Talán elütötte egy autó, villant át rajtam. Vagy egyszerűen csak újra elkószált, gondoltam. Besurrant már megint az egyik környékbeli ház nyitott pinceajtaján. Aztán kattant a zár, és ő ismét foglyul esett. És most abban reménykedik, hogy Nagyapa majd újból kiszabadítja. Az egérmentes pince mélyén, étlen-szomjan napokig, csak egyet áhít: azt, hogy mielőbb meghallja ezúttal is a boltból hazafelé tartó Nagyapa csoszogó lépteit. Hogy akkor aztán a nyitott, de sűrűn berácsozott pinceablakból nyomban odanyávoghassa Nagyapának az ő mérhetetlen sérelmét: őt, Négust, a császári felséges felséget alattvalói újfent elárulták, gazul tőrbe csalták! Igen, szőttem tovább gondolataim, alig várja már, hogy Nagyapa megint egyből felismerje az ő páratlan hangját, és ettől a pincetulajdonostól is rögvest kicsikarja az ő azonnali szabadon bocsátását.

Tehát elgázolta egy autó, vagy elbarangolt, zártam le magamban végül az egész ügyet. S már majdnem teljesen elfeledkeztem Négusról, amikor egy nap hosszú árny nyúlt végig Nagyanyáék udvarán. Félelmetes volt. Először rá se ismertem. A szőrmebundás, peckes léptű császár helyett csupán egy piszkos kis csavargót láttam, aki tekintetem elől szégyenkezve menekült. Négus nyakán az egykor oly elegáns szőrmegallér most megtépve, hiányosan lógott, s a régen jól táplált, kényes test ezúttal csontsoványan, foltosan tűnt el az udvarról nyíló, nagy, üres műhely ajtaja mögött. Borzasztóan megrázott, amit láttam. Soha nem szerettem az állatot, de most mégis nagyon megsajnáltam.

– Mi történt Négussal?– kérdeztem Nagyanyáéktól rémültem.

Egy patkánnyal akaszkodott össze, az mart a nyakába, tudtam meg. Dühhel teli utálattal gondoltam a patkányra, amiért ilyen kegyetlenül elbánt Nagyanya macskájával. Sajnáltam szegény Nagyanyát, és Négust is, aki most már tépett-foltos bundában, nagybetegen, a rég elárvult, kopott műhely homályában lefetyelte tálkájából tejét. Aztán egy nap Négus a másvilágra költözött.

Szomorú a történet, de gondolatban mindig sikerül megvigasztalnom a ma már több-mint-százhúsz-éves-is-könnyedén-lehetne Nagyanyát. Megnyugtatom, hogy az ő egykori, pompás, fekete kandúrja újra a régi, és – a legrosszabb számítások szerint is – még mindig él, hisz a macskáknak nem egy, hanem hét életük van. De még az is lehet, súgom oda Nagyanyának, hogy kedvence időközben halhatatlanná lett. Többé már nem négus, halandó császár, hanem örök életű isten. Isten Egyiptomban. Básztet isten, a fáraó és a napisten, Ré védelmezője.