Tornai Helga

2021. október 19.

Egy születésnapra szánt írásnak vidámnak kellene lennie, és az ünnepeltről illene szólnia, tudom. Hogy a következő írásom mégsem ilyen, arról nem én tehetek, hanem… No, ki is? Mi is? Valószínűleg az elmúlt napokban hozzám váratlanul beköszöntő, hideg, nyirkos, szomorú idő. Kérem hát az ünnepeltet, Zsoldos Sándort, akihez engem évtizedek óta nagyszerű barátság fűz, a csúnya időre legyen mérges a történet szomorúságáért, tőlem meg fogadja annál nagyobb örömmel a legszeretetteljesebb születésnapi jókívánságaimat és magát az írást, amely – ha nem is vidám, és nem is róla szól – azért mégiscsak neki, az ő születésnapjára íródott!

Tornai Helga:

Történt valami

Zsoldos Sándornak, születésnapjára

Úgy tetszik neki, egy örökkévalóság óta áll az erkélyajtónál, és azóta várja, hogy a lánya végre felbukkanjon a házukkal szemközt, rézsútosan.

A tízpercenként közlekedő hatvanasokból, ha jól számolta, eddig öt jött. Öt hatvanas, öt telis-teli busz, de még az ötödikkel sem érkezett meg Gréta.

A buszokból kiömlő, szürke-fekete télikabátos emberfolyamokba ötször képzelte bele a lány magas, sudár alakját… borsózöld, csinos szőrmegalléros, téli kosztümjét, hetyke, mindig kicsit félreálló, rókaprémes kalapját és sötétbarna selyemharisnyás, formás lábát, amely apró, mégis gyors, határozott léptekkel vág utat magának a sokaságban, hogy az úttesten átkelők között elsőként érje el az utca szebbik, elegáns üzletekkel teli oldalát.

Ötször idézte fel magában, ahogy Gréta csenget: egy hosszút, két rövidet. És gondolatban ötször látta azt is, amint a lány, lakáskulcsával a zsebében, a bejárat előtt türelmesen várakozik, hogy ő, az anyja nyissa ki neki az ajtót.

Gréta figyelmes, jólelkű, állapítja meg elégedetten. Soha nem veszi el tőle se a búcsú, se a viszontlátás örömét. Reggel nem rohan el köszönés nélkül, nem húzza be maga mögött a lakásajtót sietősen. Hagyja, hogy ő egész a liftig kísérje… hogy megölelje, hogy figyelmeztesse a fiatal nőket fenyegető veszélyekre… Délután pedig, amikor hazaérkezik, milyen békésen is tűri, ahogy ő az ajtóban önfeledten gyönyörködik benne… a nagy, fekete szemében, az arcát díszítő, apró aranycsillagoknak tűnő szeplőiben, a finom, kicsit szégyellős mosolyában… Gréta soha nem söpri őt félre az útjából haragosan. Más fából faragták, mint Terit, aki úgy bánik az anyjával, mint a kapcájával. Az ő Grétája, amikor megjön a hivatalból, nem rohan egyenest a fürdőszobába, se be a szobájába. Nem igyekszik idős anyjától rögtön szabadulni.

Rég itthon kellene lennie, legalább egy órája, téved most tekintete a városháza toronyórájára, és érzi, ha tehetné, azonnal a hóna alá szorítaná a nagymutatót, hogy az többé moccanni se tudjon. Úgy szeretné nyomban megállítani az időt! Elejét venni, hogy további buszok érkezzenek Gréta nélkül! Úgy szeretné, ha soha nem jönne el az a szörnyű pillanat, hogy őt egy vadidegen hívja telefonon, hogy baj, hogy nagy baj van! Úgy szeretné, ha soha többé nem jönne el az éjszaka! Hogy ne szállhassanak ki a lakására éjjel a rendőrök! És ne mondhassák neki, hogy van valami, amiről neki, a harmincnégy éves Szomori Gréta Henriett édesanyjának sajnos haladéktalanul tudnia kell!

Hát nem, nem akarja tudni, mi történt! – szorítja ökölbe a kezét. Nem akar értesülni se arról, hogy a lánya kórházba került, mert elcsúszott a jeges járdán… és felhasadt az álla, és betört a feje, és eltört a lába, se azt nem óhajtja megtudni, hogy bekövetkezett az, amitől ő mindig is rettegett: Gréta a negyvenhármas megállójához vezető két út közül a rövidebbet választotta. Bement a kihalt parkba… követték… próbált menekülni, de elkapták, és amikor fenyegetőzött, hogy feljelenti őket, gondolkodás nélkül agyonütötték.

De miért feltételezi mindjárt a legrosszabbat?! Miért??? – kérdi magától dühösen. Hisz annyi más, egyszerű és jóval kevésbé fájdalmas magyarázata lehet a szokatlan késésnek. Például az, villan át rajta, hogy Gréta már fenn ült az utolsó, azaz a harmadik buszon, a hatvanason, amikor észrevette, hogy nincs a táskájában a mobilja. A hivatalban felejthette, gondolta. Leszállt hát a járműről, és felkapott egy, az ellenkező irányba tartó hatvanasra, aztán átszállt egy harmincasra, majd egy negyvenhármasra… És akkor magával az utazással meg a várakozással máris eltelt vagy negyven-negyvenöt perc. És még csak ezután következett a hosszas keresgélés a nagy irodaépület harmadik szintjén, a saját szobáján kívül az összes helyiségben, ahol aznap megfordult: az igazgató szobájában, a Mariéban, a Pistáéban, a Kremcsákéban, a Pécsiében, a Kecskemétinéében, a Hegedűs Feriékében, a dohányzóban, a toaletten… Ezzel természetesen megint eltelt sok idő, s csak ekkor jött még a kérdezősködés a takarítóknál meg lenn a portán. A portás telefonján a mobil letiltása is időbe telt. Merthogy igen, a mobilt rögtön le kellett tiltatni, hisz ha nem maradt a hivatalban, akkor csakis ellophatták… hazafelé menet, talán rögtön az első buszon. És ha tényleg ellopták a bűnözők, akik kétes üzleteiket Teri szerint nagyrészt lopott mobilokon bonyolítják, akkor Grétának még a kapitányságra is el kellett, illetve el kell még mennie, gondolja tekintetét a toronyórára szegezve. Onnan meg, ki tudja, mikor fog szabadulni? Csak ne töltöttek volna egyszer a kapitányságon négy álló órát csupán azzal, hogy egyáltalán sorra kerüljenek! És akkor hol van még az a rengeteg idő, amit a jegyzőkönyv felvétele meg visszaolvasása és a pontatlanságok javítása emészt fel!

Az éjfél előtti utolsó járatok már oly kihaltak és veszélyesek! – nyilall szívébe a fájdalom. Ha akad is rajtuk pár rendes ember, a kötekedő, részeg alakokkal ki mer ujjat húzni? Bár eszébe jutna Grétának inkább taxiba szállni! De úgy spórol! Egy saját lakásra! – nevet fel keserűen. Miért, talán nincs hol laknia? Ez talán nem az ő otthona? Ez, amit ő teremtett meg neki! Ő meg a megboldogult, szegény jó Kázmér!

Már megint saját életet akar a lány! – tűnődik gondterhesen. Persze igaz: felnőtt ember, joga van az életével azt tenni, amit akar. Csak lenne már ez az élet végre normális! És nem olyan, mint amilyet a visszaköltözése előtt élt azzal a naplopó, durva Bélával! Eladósodtak, mert Béla munkakerülő, nem dolgozik. Ráment arra a „saját életre” Gréta összes félretett pénze meg egészsége. Még szerencse, hogy végül egy év terápiával megúszta! És még nagyobb szerencse, hogy attól a galád Bélától legalább nem lett gyereke!

Ó csak jönne már a lány! Csak jönne! – lép ki az erkélyre. Fázik, de nem érdekli. Nem érdekli, hogy a hideg, téli szél átsüvít a pongyoláján. Nem érdekli, hogy tüdőgyulladást fog kapni. Nem érdekli, hogy a gyenge szervezete a tüdőgyulladásból valószínűleg soha többé nem fog felépülni. Nem érdekli őt már semmi. Hisz ha történt valami a lányával, akkor neki, végleg elárvult özvegyasszonynak, már úgyis minden mindegy. Egyébként, sóhajtja, biztos, hogy történt valami. Valami rettenetes, talán egyenest végzetes, máskülönben a portáról vagy legalább a kapitányságról telefonált volna Gréta. Hogy jól van… hogy csak a telefonját lopták el… és hogy neki eszébe ne jusson aggódni, mert még éjfél előtt itthon lesz; a rendőrök hozzák haza autóval, hogy ne kelljen éjjel egyedül buszoznia.

Harmincegyszer telefonált Grétának – téved tekintete a távolba, a sötét, csak lámpafényekkel tűzdelt, késő, téli délutánba. Harmincegyszer várta, remélte annyira hevesen, hogy meghallja az ő drága Grétája hangját. De a készülék néma maradt minden csengés után! És ez a mai, decemberi est is oly ijesztően néma! Hiába jönnek-mennek a ház előtt a buszok, az autók, a villamosok… és hiába járnak még annyian az utcán… hiába, mert minden oly ijesztően néma, hangtalan. És oly hideg, oly rettenetesen hideg…

Ah! – rázkódik össze hirtelen. Most meg ez a különös, sötét alak mit akar? Ki ő? Honnan jött? És miért rántja meg a pongyola övét? Miért löki őt a földre? Miért?

És most miért fúrja át a kezét az erkély falán? Miért nyúl ki a sűrű éjszakába??? Talán hogy előrántsa a holdat a felhők mögül? És az ő arcára hintse Gréta aranycsillagjait?

– Anya, megismersz? – tudakolja a lány fájdalomtól elszoruló torokkal. – Én vagyok az! A te Grétád! A tied! A tihhed! – zihálja kétségbeesetten. – Add ide a kezed! – simítja a tenyerébe anyja kézfejét gyengéden, szinte szerelmesen. – Érzed, az enyém milyen finom hűs? Érzed? – kérdi. – A tied nagyon, nagyon meleg – suttogja fájdalmasan.

De az asszony mintha nem hallaná se a kérdést, se a fájdalommal teli suttogást. Kifejezéstelen arccal bámul maga elé szótlanul. Nem néz az ágya szélén ülő lányára. Olyan, mintha fel se fogná, hogy Gréta végre megvan.

– Anya, hallasz engem? – fürkészi a lány az asszony semmibe meredő, üres tekintetét aggódón. – Hallasz? – tudakolja.

De választ nem kap.

– Kázmérnak meg kell mondani, hogy késni fogok, de hazamegyek – mondja az asszony vontatottan. – Pénteken vagy szombaton – folytatja színtelen, fakó hangon. – Holnap megyek. Kázmér levese a hűtőben. Csak meg kell melegíteni…

– Anya, apa… – kezdi Gréta óvatosan.

De az asszony nem hagyja, hogy a szavába vágjanak. Határozott, emelt hangon folytatja mondandóját:

– Meg kell mondani Kázmérnak, hogy holnap megyek… hazamegyek. Miattam ne idegeskedjen!

– Anya, apa…– próbálkozik Gréta ismét.

De az asszony nem engedi, hogy félbeszakítsák.

– A lányom remek teremtés – folytatja rendületlenül. – Egyetemet végzett, ledoktorált. Igazgató. A férje jó ember. Nem iszik, nem durva. Igazgató ő is – mesél tovább. – Egy nagy, kertes házban laknak. Két gyerekük van. Kázmér megy értük az iskolába. Délután nálunk tanulnak…

– De anya… anya, miket beszélsz itt össze? – szól a lány kicsit korholón. – Én vagyok az! Felismersz? Látsz engem? – hajol az asszony arcához közel. – Én vagyok az, Gréta! – mondja.

De az asszony mintha se nem látná, se nem hallaná a lányt.

– Kázmérnak meg kell mondani, hogy megyek, hazamegyek… ne idegeskedjen! – folytatja töretlenül. – És egye meg a levest! Itt nem rossz a koszt, csak lopnak. Ellopták a tárcám! – fakad ki keserűen. – Tízezer forint volt benne! Ellopták! – kiabálja. – Az a nő a tolvaj! Az, aki ott fekszik! – mutat a négyágyas kórterem egyetlen üres ágyára, s közben mellkasa az izgalomtól egész megemelkedik.

– De ha nem is volt nálad a tárcád! Nem lophatták el – érvel a lány, és visszasimítja az anyja vállát a párnára finoman.

– Ellopták, ha mondom! Itt mindenki lop. Tolvajok! – vicsorít az asszony haragosan.

– Pszt! Halkan! – csitítja a lány az anyját. – Nyugodj meg!

– Haza akarok menni! – ordítja az asszony. – Haza, Kázmér vár. De maga… – figyel fel végre a lány arcára. – Maga meg kicsoda? – kérdezi döbbenten. – Magát még nem láttam soha – fürkészi az idegennek vélt arcot gyanakvóan.

– Tényleg nem ismersz fel? – hitetlenkedik a lány. – Én vagyok az, a te Grétád! – suttogja végtelen szomorúan.

És ekkor a lelkét őrlő határtalan fájdalmán képtelen többé úrrá lenni. Könnyei feltartóztathatatlanul buggyannak elő, kígyóznak végig az arcán, a nyakán, a ruhája gallérján… Kígyóznak be a szívébe, az idegszálaiba, a hangszálaiba, és fojtanak belé minden további szót.

– Gréta? – csodálkozik el az asszony. – Gréé-ta? Gréé-ta? – ízlelgeti a nevet, mintha életében most hallaná először, de aztán határozott hangon máris így folytatja: – Gréta a telefonját keresi. Gréta nincs itt. Jaj, csak át ne vágjon a parkon! – kiáltja szörnyű aggodalommal teli hangon. – Mondja meg neki, csak át ne vágjon a parkon! Megmondja neki? Meg? – kérdezi, vagy inkább kéri könyörgőn.

A lány szótlanul bólint. És az asszony hálásan néz rá.

– És megmondja neki azt is, hogy menjen el a rendőrségre? Ha megverik, ha bántják… ha megverik, ha bántják – suttogja fájdalmasan maga elé, majd elhallgat és becsukja a szemét.

A lány válaszul bólint ismét, de ezt már nem látja az asszony.

A lány hosszú órákon át néma rettenettel hallgatja az asszony egyre nehezebb, egyre zihálóbb légzését.

– Hallasz, anyám? – kérdi aztán. – Én vagyok az, én, Grééé-ta-aa! – mondja sírástól elfúló hangon. – Tudod? – kérdezi reménykedőn.

De az asszony nem felel.

Talán képtelen beszélni és lélegezni egyszerre, tűnődik Gréta. Talán nem tud szélesre nyitott szájjal szavakat formálni. Vagy tudna még beszélni, csak nem akar? Amikor elesett, csúnyán beütötte a fejét… Amnézia lehet, állapítja meg. Vagy mégse? – bizonytalanodik el. Az amnéziások eseményeket felejtenek el, míg az ő anyja az egyetlen gyereke arcát és hangját feledte el! De talán csak átmeneti a köd az agyában, próbálja vigasztalni magát. Talán nem tart örökké, gondolja. De mi lesz, ha nekik kettejüknek nem marad már elég idejük kivárni még ezt az örökkévalóságnál akár jóval rövidebb időt sem? Mi lesz, ha már a holnap is túl későn jön el ahhoz, hogy ez az ádáz köd feloszoljon az agyban? Mi lesz, ha… Mi lesz?? – tudakolja magától kétségbeesetten, anyja szörnyű zihálását hallgatva. Nem – rázza meg a fejét –, nem halhat meg úgy, hogy őt ne ismerje fel! Nem halhat meg úgy, hogy ne tudja meg, hogy nem egy idegen, hanem ő, Gréta van most őmellette!

Nem halhat meg úgy… – dermed Gréta tekintete hitetlenkedőn a hirtelen elnémuló szájra, a szürkésfehér, fakó arcra, a beesett, magába forduló, csukott szempárra.

– Nem halhatsz meg úgy… – kiabálja Gréta kínzó fájdalommal teli hangon. – Nem halhatsz meg úgy… –okádja szét őrült fájdalmát a kórteremben, anyja mozdulatlan testét vállánál görcsösen rázva.

Ápolók lépnek be a helyiségbe, hogy lecsendesítsék Grétát. Aztán hamarosan jön egy orvos is…

Hogy megvizsgálja az anyját, és kiállítsa az ilyenkor szokásos papírt – gondolja Gréta, miközben az ápolók udvarias, de szívtelen tessékelésére engedelmesen megindul az ajtó felé.

Eddig az anyját nézte. Most a kórteremben fekvő, másik három, az ő anyjánál sokkal idősebb asszonyt nézi. A paplanjuk alól fonnyadtan, petyhüdten elővillanó karjukat, vállukat, nyakukat nézi. A fogatlanságuktól beesett arcukat, a vékony, ezernyi ránccal övezett szájukat és a közömbös, semmibe révedő tekintetüket nézi. Nézi, nézi az idős asszonyokat, s közben arra gondol, hogy az ő anyja biztosan nem került volna közéjük, ha ő négy nappal ezelőtt nem találkozott volna újra Bélával. Élne még az anyja. Élne és… – torpan meg a meglepetéstől. – És a kis fekete tárcája is nála lenne még!

Az ajtó melletti ágyhoz tartozó éjjeliszekrény félig nyitott fiókjában az anyja pénztárcáját látja. Fogalma sincs, hogyan került oda. Nem emlékszik, hogy betette volna a táskába az anyja hálóingjei, fehérneműi, toalettszerei mellé, de most mégis ott látja maga előtt a kórházban. Megismeri a harsány papagájzöld cérnával megvarrott szakadásról meg a már majdnem teljesen lekopott, virágos és nyulas matricáról.

A fiókban lévő pénztárcát nézi Gréta keserűen egy hosszú pillanatig, majd a szekrényke melletti, korábban üresen látott ágyban fekvő öregasszonyra szegezi vádló tekintetét. A kicsi, vén, szinte már élettelen szempár, amely eddig úgy tűnt, a semmibe réved, félelemmel telik meg egyszeriben. És az ezernyi ránccal körbevett sovány, vékony ajkak megremegnek.

Most fél tőle az öregasszony, mert tudja, hogy lelepleződött, gondolja Gréta. Fél, hogy ő most beszélni fog, hogy ő most ki fogja forgatni a tárcából azt a fényképet, amely őt, Grétát meg az anyját ábrázolja. Retteg az öregasszony, hogy a szobatársakon kívül most még az orvos meg az ápolók is tudomást szereznek a szégyenletes tettéről. Retteg, hogy ő nem fogja ennyiben hagyni a dolgot. Retteg, hogy ő… Pedig… pedig ha tudná… ha tudná, hogy neki egy régi, rossz pénztárca meg tízezer forint visszaszerzésénél most százszorta sürgősebb dolga van!

– Én ne-em… – szólal meg az öregasszony halk, remegő hangon.

– Persze, nem akarta eltenni – vág gúnyosan az öregasszony szavába Gréta, s már siet is ki a kórteremből.

Siet, siet, hogy emberölésért azonnal feljelentse Bélát. Mert ha Béla nem vette volna el tőle a mobilt… vagy ha Béla legalább azt megengedte volna, hogy válaszoljon a hívásokra… akkor az anyja nem várta volna őt télvíz idején az erkélyen egy szál pongyolában!

Az anyja azt akarta, jelentse fel ismét Bélát, tűnődik a lány a kapitányságra menet. Nem arra kérte tán, hogy mondja meg Grétának, menjen el a rendőrségre, „ha megverik, ha bántják… ha megverik, ha bántják”?! – forgatja szájában keserűen anyja utolsó szavait. Igen, ő most újra elmegy a rendőrségre, elmegy, persze. Csak olyan jó lenne előbb biztosan tudni, hogy ezért a tettéért Bélának jár-e már végre fegyház!