Tornai Helga

2022. április 17.

TORNAI HELGA: NYUSZI KÜLDETÉSE

Drága Gyerekek!                                                                   

Én megértelek benneteket. Igazatok van: ami sok, az sok! Nyuszi igazán szedhetné a lábát! Hol késlekedik? Miért nem duplázza, triplázza ugrásait? Miért nem vágtat, rohan hegyen-völgyön, réten s mezőn át?  Miért nem fut, szalad, röpül a szélnél is sebesebben mihozzánk?

Nem tudja tán, hogy alig várjuk már?! Nem tudja tán, hogy rég eluntuk az összes játékot, hancúrt, kiszámolóst, rajzolgatóst és ragasztgatóst?! Nem sejti vajon, hogy a húsvéti sonkánkat rég megfőztük már? És a hozzá való fonott kalácsot is elkészítettük már?

Nyuszi, Nyuszi, drága Nyuszi, úgy várunk! Miért késlekedsz?

Talán megsebezted az úton a lábadat? Csúnya, szúrós ág megvágta, megkarcolta? Göröngyös föld a bokádat kificamította? Vagy a tojásokkal történt valami? Kigurultak tán a talicskádból? S most te is gurulsz őutánuk? Sebes patak mentén, bársonyos réten gurulsz?

Nyuszi, Nyuszi, drága Nyuszi, meg ne állj a réten a nyúlpajtásokkal meg a madárkákkal kergetőzni! Szedd össze a tojásokat hamar! Töltsd meg a talicskádat újra, és folytasd azonnal utadat!

Összetörtek a tojások? Egyet se búsulj! A csokitojások – nyamm!  nyamm! – törötten is oly jók! Vagy… ezúttal hímes tojásokat is tettél a talicskádba? Gyönyörűen festetteket, amilyeneket régen csak te készítettél? És amelyek még a tavaszi napsugaraknál is szebbek, de ha eltörnek… Jaj! Jaj!

Ti mit gondoltok, gyerekek, mi történhetett Nyuszival?

Elgurultak a tojásai, s most azokat keresi, szedegeti? Vagy, rólunk teljesen megfeledkezve, nyúlpajtásaival játszik, ugrabugrál valamerre?

Vagy kiment volna a fejéből, hogy ma már húsvét van? És talicskáját még meg se pakolta? Lehet, hogy ő még ágyacskájában az igazak álmát alussza?

Vagy elindult hozzánk időben? El, már pirkadatkor, de az erdőben a gonosz Ármány Ármin feltartóztatta? És elszedte tőle a tojásokat, hogy ne a gyerekek, hanem ő egye meg őket??!

Ha ez történt, akkor most Nyuszi milyen szomorú lehet! Húsvétvasárnap reggelén ő tojás nélkül?! Ki hallott már ilyet! Szegény tapsifüles! Roppant szégyenében és rettentő bánatában talán még világgá is megy.

Mit mondotok, ti aranyos, jó gyerekek? Hogy sebaj, hogy nincs csoki? Hogy kutassuk fel és vigasztaljuk meg Nyuszit? És ajándékozzuk meg őt mi a finom sonkánkkal és illatos kalácsunkkal?

Sajnálom, de ez lehetetlen. Egy: A nyulak répát, káposztát s lucernát igen, de sonkát és kalácsot nem esznek, mert ők növényevők. Kettő: Ha a tapsifüles nagy szomorúságában és szégyenében tényleg világgá ment, keresésére hiába indulunk, mert ő, amint megneszeli, hogy jövünk, oly gyorsan fut el jó messzire, mint a… No, hadd hallom! Mint a… Hát persze: mint a nyúl! Három: Nyuszi rém büszke arra, hogy ajándékot ő csak ad, de soha el nem fogad!

Azt javaslom hát, üljünk nyomban asztalhoz, és lakjunk be jó alaposan mi a remek sonkából meg fonott kalácsból! És várjunk szép türelmesen Nyuszira! Talán mégse támadta meg az a gonosz Ármány Ármin, és megérkezik hamarosan a tojásokkal. És ha tényleg hoz majd pár hímes tojást is, akkor azt a kislányok húsvéthétfőn továbbadhatják a legkedvesebb locsolkodóiknak.

Míg falatozunk, ha akarjátok, mesélek nektek. Mit sutyorogtok? Kiről szeretnétek, hogy meséljek? Ármány Árminróóóóóól???? Nem, őróla aztán egy szót se! Minél kevesebbet tud a világ Ármány Árminról és borzasztó gaztetteiről, annál jobb mindenkinek!

Ma, húsvétvasárnaphoz illően, azt szeretném elbeszélni nektek, hogyan értette meg Nyuszi, hogy neki küldetése van.

Régen történt a dolog, s úgy kezdődött, hogy Nyuszi, Tyúkanyó, Galambocska és Vakond asszonyság egy nap elment Bagoly úrhoz, az állatok legbölcsebbikéhez, legtekintélyesebbikéhez, hogy bepanaszolja Menyét Menyhértet, aki, bár alig nagyobb egy arasznál, borzasztó rettegésben tartja a roppant mezőn, a nagy erdőben és a tanyán élő állatok apraját-nagyját.

– Leharapja a galambtársaim fejét! – búgta Galambocska szomorúan.

– Feltöri a szép tojásaimat! A csibéimet meg elpusztítja! – kotkodálta fájón Tyúkanyó.

– Az én kicsinyeimmel is végez a kegyetlen – suttogta fájdalomtól megtört szívvel Vakond asszonyság.

– Nekem meg a legkisebb testvéremet ragadta el a minap – mondta végül Nyuszi nagyon-nagyon szomorúan.

A bagoly vérző szívvel hallgatta az állatok szomorú szavait, mivel azonban bölcs és nagy tudású volt, nem vigasztalhatta őket. Helyette rájuk pirított:

– Ti nem tudjátok, hogy a menyétek ragadozók? Menyét Menyhért viselkedése csúnya, de természetes. Ezért őt nem okolhatjátok. Ő se nem jobb, se nem rosszabb a többi menyétnél.

– De te jobb vagy, mint a többi bagoly! – mondta Nyuszi kedvesen. – Hisz te is ragadozó vagy, mégsem bántasz bennünket. Például most megehetnél engem, vagy erős csőröddel könnyen felkaphatnád és kinyomhatnád Vakond asszonyságból a lelket!

Szegény vakond! Nyuszi szavaitól úgy megijedt, hogy azonnal beásta magát mélyen a földbe.  

Nyuszi kedvessége annyira jólesett Bagoly úrnak, hogy elhatározta, nem árulja el, hogy ő egyáltalán nem olyan szelíd, mint amilyennek tűnhet. Mert, tűnődött, ha most sűrű, fekete éjszaka volna és ő újra éhes lenne…

– Mit kívántok, mit tegyek? Megegyem a menyétet? – tudakolta, és már látta is magát, amint az éjszaka sötét leple alatt a szerfölött ízletes zsákmányra vadászik.

– Nem – ingatta fejét tagadólag a jólelkű tapsifüles. – Elég, ha úgy ráijesztesz, hogy azonnal szedje a sátorfáját.

– Értem – mondta a bagoly egy kicsit csalódottan.

Jobb szerette volna, ha arra kérik, bosszulja meg példásan a kioltott, kicsi életeket. De ha Nyusziék ezt nem akarják, akkor csak nem végezhet ezzel a – jól tudja ő – gyakran feleslegesen is vérengző, csúnya, de azért – javára legyen mondva – átkozottul finom húsú menyéttel, gondolta keserűen.

– Tudod már, mit fogsz tenni? – kérdezte közben Galambocska.

– Még nem – felelte Bagoly úr. – Gyertek vissza holnapután után. Addigra kigondolok valamit.

Három nappal később az okos és leleményes madár egy, formájában ketrechez hasonló, csapdával várta Nyusziékat.

– Urasága ebbe fog besétálni – suhintott szárnyával elégedetten a csapda tetejére.

És Menyét Menyhért tényleg besétált a csapdába!

A ragadozó a szokásos, éjjeli, zsákmányszerző útját járta, amikor egy magas fa közelében, hirtelen egérszag csapta meg az orrát. Honnan, honnan ez a felséges illat? – szaglászta körül a fa tövét izgatottan. Aztán megszagolta néhány közeli bokor tövét is, de sehol semmi! Egyszeriben azonban egy ketrecfélére lett figyelmes. Ebben lehetnek az egérkék, gondolta, és már sétált is be a csapdába. Bár ne tette volna! Az ajtó rögtön bezárult mögötte!

Ő többé a csapdából nem szabadulhatott. És ott még csak nem is vacsorálhatott! Az egérszagú kukoricászsák, amelyet Bagoly úr a tanya padlásáról hozott, üresen tátongott.

Látnotok kellett volna, mily rettentő dühös volt a menyét azért, hogy őt ilyen ravaszul rászedték! Majd szétvetette a szörnyű harag! Úgy tépte szét éles, erős fogaival a vastag kukoricászsákot, mintha az puha bélű kenyér lett volna! De a csapda fémrácsával már sehogy se boldogult. Két fogát is beletörte, amikor megpróbálta egy helyen elroppantani.

A menyét belátta, hogy saját ereje szabadulásához nem elegendő. Így mások segítségét kérte. Persze azt leshette a bitang! Hiába kérlelte hízelgő szavakkal a közelben kúszó, lopakodó, suhanó állatokat, hogy segítsenek neki a csapdából valahogy kijutni. Még az sem próbált segíteni, akinek pedig nem kellett a menyéttől oly nagyon tartania.

A sötétben is kiválóan látó Bagoly úr egész éjjel a csapda mellett álló, magas jegenye csúcsáról tartotta szemmel a menyétet. Egy pillanatra le nem vette a szemét róla. Még zsákmányszerző útjáról is lemondott miatta. Ez pedig nagy szó volt, mert az éhség, ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább gyötörte. Bagoly úr vigyázta a csapdát szüntelen, vigyázta, vigyázta, nehogy valamiképp mégis nyoma vesszen a menyétnek.

Lassanként aztán vége lett a sűrű, fekete éjszakának, felkelt az aranysugarú Napocska, hogy melegével és tündöklő fényével felébressze a legtöbb állatot, és álomba ringassa azokat, akik éjjel járják az erdőt, a mezőt, nappal pedig jóízűen alszanak.

Szegény Bagoly úr! Ő is olyan szívesen aludt volna már! Legalább egy keveset! De egyelőre nem térhetett nyugovóra, mert Menyét Menyhért nem aludt még. Neki pedig, hogy tervét könnyűszerrel megvalósíthassa, a menyétet álmában kellett meglepnie.

A nap már magasan járt az égen, amikor a haragos menyétet elnyomta végre az álom. A bagoly ekkor tüstént leszállt a jegenyéről, kinyitotta a csapda ajtaját, és odaröpült az alvó állathoz. Tollát az álmában békésen horkoló menyét arca előtt előbb ijesztően felborzolta, majd megrázta egyszer, megrázta kétszer, megrázta háromszor. A menyét azonban mindezt észre se vette. Így a bagoly, megbizonyosodván arról, hogy Menyét Menyhért úgy alszik, mint a bunda, kabátzsebéből kihúzta rák barátját, és annak ollójával a menyét finom szőrét – most figyeljetek nagyon, gyerekek! – nyissz, nyissz, az utolsó szálig mind levágta!

– Takarodj innen messzire! – kiáltott utána a menyétre. – És meg ne próbálj ide visszatérni! Ha még egyszer meglátlak erre, nem érem be pusztán a szőröddel!

– És csupán két fogaddal! – cincogta vidáman, egy, most a csapdában sebesen fel s alá futkározó, egérke.

A menyét, aki mély álmából csak nagyon lassan ébredezett, először fel sem fogta, hogy nem álom, hanem valóság mindaz, amit hall és lát. Őt tényleg ádáz ellensége, az erős csőrű, félelmetes bagoly fenyegeti?! Azzal, hogy őt következőleg tán még meg is öli?!

Csak nem lesz ő bolond ide még valaha is visszatérni! Az kellene csak! Hogy míg alszik, megint megnyírják??? Jaj, jaj! Csak legalább kinőjön újra! – pásztázta tekintetével kétségbeesve a körülötte szétterülő, szépséges szőrét.

Aztán egyszer csak azt vette észre, hogy tárva-nyitva a csapda ajtaja. No, erre több se kellett neki! Lódult és egycsapásra kiugrott a szabadba! Aztán – uccu neki! – futott messzire.

– Róla se hallunk többet – mondta aztán Bagoly úr Nyuszinak, majd visszarepült a jegenyére, és szörnyű éhségét feledve – a tapsifüles és az egérke szerencséjére –, egy hosszút ásított és nyugovóra tért a legfelső ágon.

De hol tartottam? Hol… Á, megvan! Azt meséltem, hogy Bagoly úr úgy vélte, a menyétet sikerült örökre elijeszteni a környékről. Nyuszi azonban ebben egyáltalán nem volt olyan biztos. Míg a bagoly aludt, gyorsan összeszedte a menyét szőrét, majd barátaival, Galambocskával, Tyúkanyóval és Vakond asszonysággal csomókba kötötte és kicsi gallyakra erősítette. Utána Vakond asszonyság sok-sok vörös, barna és okkersárga földkupacot túrt hazájuk területén, Háromszín Földeken, amely a már említett roppant mezőt, nagy erdőt és tanyát foglalta magába. Nyuszi és Tyúkanyó ezeket a földkupacokat kosarakba tette, a tóhoz vitte, és ott, vízzel teli, Galambocska által tálakká kötött tavirózsalevelekbe áztatta, hogy így megpuhítsa a bennük rejlő színes ásványrögöket.

De nem akarlak untatni benneteket. Fő, hogy egy soknapi munka eredményeként, amely főként a földkupacok vízbe áztatásából, az ásványrögök megpuhításából, felaprításából, megszitálásából, porrá zúzásából, megszárításából állt, sikerült a barátoknak a három színt kinyerniük, és belőlük a kívánt festékeket elkészíteniük. Az okkersárgát a menyét testéhez, a barnát a menyét fejéhez, és a vöröset a menyét szeméhez, orrához, szájához, füléhez meg farkához!

Ezután Nyuszi egy teljes hónapon át festette nagyszerű menyétszőrből készült ecseteivel Háromszín Földek fáinak derekára a gaz, szőrétől megfosztott menyét képét, hogy ha a kegyetlen ragadozó mégis megpróbálna egy nap visszatérni, bármely irányból jöjjön is, azonnal tudja, lássa, mit kockáztat. Biz nem csupán a szépségét! Hanem akár az életét, hisz ha egy hideg, téli nap marad valaki hirtelen a jó meleg bundája vagy télikabátja nélkül…

Azt kérditek, megpróbált Menyét Menyhért valaha is visszatérni? Nem tudom. Talán igen, talán nem. Valószínűbb, hogy nem, hiszen ha a szőre ki is nőtt újra, két foga, amely beletört a csapda rácsába, hasznavehetetlen volt, és nehézkes rágása örökre emlékeztette borzalmas kalandjára.

De ha nem is tért vissza Menyét Menyhért, Nyuszi munkája nem volt hiábavaló.

Egy nap ugyanis Menyét Menyhért helyett jött Zebra úr, akinek egyből megakadt a szeme egy fatörzsön.

– Van belőle még hetvenkettő – dicsekedett Galambocska, amikor látta, Zebra úr mily érdeklődéssel vizsgálgatja a vérengző, de csúfosan felsült, szőrét vesztett menyét képét.

– Mutasd őket! – mondta Zebra úr.

Galambocska nem kérette magát, rögtön elvezette a különleges, általa még soha nem látott, csíkos állatot a többi hetvenkét fához.

Zebra úr alaposan szemügyre vette az összes képet, s amikor az utolsóval is végzett, közölte Galambocskával, hogy azonnal akarja látni a művész urat.

– A művész urat? – csodálkozott el Galambocska. – Az meg mi fán terem? – tudakolta.

– Nem fán terem! – mondta Zebra úr élesen. – Legfeljebb a képei teremnek a fákon.

Ej, de különösen beszél ez a csíkos ló! – gondolta Galambocska, s várta, vajon mit mond még az idegen.

– A festővel akarok találkozni, azzal, aki a képeket csinálta – magyarázta Zebra úr.

– Vagy úgy! – mondta a madár.

Majd elvezette Zebra urat Nyuszihoz, a mezőre.

– Jómagam is festő vagyok – vallotta meg Zebra úr, miután gratulált Nyuszinak a képeihez –, de én ilyen kifejezően nem tudok festeni – horgasztotta le a fejét szomorúan.

– Te miket festesz? Virágokat? Katicabogarat? Őzikét? – kérdezte a tapsifüles kedvesen.

– Zebrát.

– Zebrááát??? – csodálkozott el Nyuszi. – Az meg mi fán terem? – érdeklődött.

– Szerintetek minden a fákon terem? – kérdezett vissza Zebra úr.

– Tessék? – rázta hosszú füleit Nyuszi értetlenül.

– De ha te kérdezted, mi fán terem – dohogta Zebra úr.

– Hahhahha! – nevetett fel Nyuszi. – Ki vagy te, hogy még azt sem tudod, ezt úgy kell érteni, hogy: mi a csudáról beszélsz? Ki vagy? Mi vagy te, fekete-fehér csíkos ló?

– Zebra, azaz Zebra úr.

– Aha! Világos! – kiáltotta elégedetten Nyuszi. – Te zebra vagy, ahogy én meg nyúl, vagy ahogy Galambocska meg galamb. Világos. És te zebrákat festesz, olyan állatokat, mint amilyen te vagy.

– Nem – rázta meg a fejét a zebra tagadólag. – Én csak a csíkjaimat festem meg.

– Hát az tényleg ne lehet túl izgi – jelentette ki Nyuszi.

– Sőt, a csíkjaimból is csak a fehéreket festem meg, és azokat is mind egyformára!

– Egyformááára??? – képedt el a tapsifüles.

– Két méter hosszúra és fél méter szélesre az összeset – magyarázta Zebra úr.

– Akarsz az én színeimből? – kérdezte Nyuszi jószívűen. – Azért, hogy a te fehéred ne legyen olyan unalmas… – kezdte, de rögtön elszégyellte magát. – Nem úgy gondoltam. Kérlek, ne haragudj! – mondta bűnbánóan. – De tényleg tehetnél a fehér csíkjaidba sárgával egy szép galambot, pirossal egy nyulacskát és barnával egy…

– Nem lehet – vágott Zebra úr Nyuszi szavába türelmetlenül. – Az emberek még összezavarodnának – magyarázta. – Az én csíkjaimnak a város fekete úttestén teljesen egyformáknak és fehéreknek kell lenniük. A közlekedésben csak így lehet őket könnyen felismerni.

Zebra, város, úttest, közlekedés! Annyi új szó, annyi újdonság! – gondolta Nyuszi. Egy nap feltétlenül megnézi ezt a fekete úttestű, fehér csíkos várost, határozta el.

– A zebrafestés nagyon fontos és felelősségteljes munka – folytatta Zebra úr büszkén. – De – hajtotta le a fejét szomorúan –, kicsit unalmas.

– Unalmas? Akkor gyere! Fess mást is! Én nemcsak menyétet tudok ám! – dicsekedett Nyuszi. – Ha akarod, megtanítalak madarakat, virágokat, felhőket, csillagokat festeni! – kiabálta lelkesen, és már tolta is volna be föld alatti otthonába a zebrát, hogy ott festeni tanítsa és megmutassa neki az ő szépséges falfestményeit, de rájött, hogy a zebrának bizony még a lába sem fér be a nyúlüregbe.

– Ne vedd a lelkedre! – vette észre Zebra úr, hogy Nyuszi arca hirtelen mennyire elkomorul. – Én már kipróbáltam magam. Nem tudok mást festeni, csak úttestre zebrát. Egyforma, nagy, fehér csíkokat. De te tehetségesnek tűnsz, a menyét nálad nem csupán egy menyét, hanem… – mondta elgondolkodva.

– Hanem? – várta Nyuszi a dicséretet mohón.

– Hanem a veszély, a ravaszság, a gonoszság, a félelmetesség képe, és a bosszúé, mert, ha jól látom, valaki csúnyán elbánt a te gonosz menyéteddel: szőrét levágta, fogát letörte.

– Nem túl hízelgő, amit mondasz – jegyezte meg Nyuszi csalódottan.

– De! – ellenkezett a zebra. – A jó festő azt festi meg, amit érez. Ha te egy neked kedveset festesz meg, mások ezt a kedveset fogják kiolvasni belőle.

– De hát én már csináltam kicsi, szorgos hangyát, könnyű röptű szitakötőt, aranyos mókust… – újságolta boldogan a tapsifüles.

– Megmutatod őket? – kérte a zebra.

– Azt nem lehet – rázta meg a fejét Nyuszi bánatosan.

– Miért? – kérdezte Zebra úr.

– Nem férsz be a házamba.

– Akkor hozd ki őket!

– Az lehetetlen – magyarázta a tapsifüles. – A konyhám falára festettem a hangyát, a szitakötőt, a mókust, az őzgidát, a margarétát, a tulipánt…

– Az a legszebb, amikor egy festő nem magának, hanem másoknak fest… amikor egy festő küldetést teljesít – magyarázta lelkesen Zebra úr.

Milyen szépen tud ez a zebra beszélni! – nézett a tapsifüles Zebra úrra elismerően.

– Én nem vagyok különösebben nagy festő, de a csíkjaim megfestésével tulajdonképpen még én is küldetést teljesítek. És nem is akármilyet! – ragyogott fel egyszeriben Zebra úr tekintete. – Nekem az a küldetésem, hogy megóvjam az úttesten átkelő emberek életét a sebes járművektől.

Hmmm, a városban sem lehet könnyű, állapította meg Nyuszi magában. Itt a menyét feni a fogát az állatokra, ott meg a „sebes járművek” fenik a fogukat az emberekre. Ki tudja, hogy ezek a „sebes járművek” meg milyen ragadozók? – tűnődött. –  És ki tudja, ha ő egy nap elmegy a városba, őt is megóvják majd a zebracsíkok?

– Neked szerinted mi lehetne a küldetésed? – tudakolta most Zebra úr.

– Nem tudom – felelte Nyuszi kurtán.

– Szeretnéd például boldoggá tenni azt, aki szomorú? – kérdezte a zebra.

– Nagyon! – ugrott a magasba a tapsifüles lelkendezőn.

– Szeretnél egy olyan világról mesélni neki, amelyben csak a jó, a kedves létezik?

– Persze! – ugrott a tapsifüles most örvendezőn kétszer is a magasba.

– És szeretnéd ajándékkal meglepni azt, aki ajándékot tőled nem remél?

– De még mennyire! – kiáltotta Nyuszi repeső szívvel, s hármat ugrott gyors egymásutánban a magasba.

Erre Zebra úr közölte, hogy neki van egy terve, de annak megvalósításához Nyuszi lelkesedésén, szorgos munkáján, ecsetein és festékein kívül szükség van még egy olyasvalamire is, amelyből sok van, és amelyre, természetesen, még festeni is lehet.

– Fűszál, levél? – kérdezte Nyuszi.

– Ha leszakítjuk őket, oda szépségük – vetette ellen Zebra úr. – Egyébként meg a zöld nem is jó alap.

– Fehér törzsű fa jó lesz? – tudakolta a tapsifüles.

– Elajándékoznád az erdő fáit? – kérdezte erre a zebra csodálkozva.

Nyuszi tagadólag rázta a fejét. Aztán a fák helyett javasolt még több más dolgot, de Zebra úrnak mindegyik ellen volt valamilyen kifogása. Még szerencse, hogy amikor a tapsifüles már nem tudta, mit mondjon, Bagoly úr, aki egy ágról már régóta figyelmesen hallgatta Nyuszi és Zebra úr társalgását, így szólt:

– Tojásból van sok erre.

– Tojás? – kérdezte elgondolkodva a zebra. – A bagoly azt mondja, hogy tojás? – tűnődött hangosan. – Tojás? Az tulajdonképpen jó lesz! – kiáltotta elégedetten.

Megvolt hát, mire fog Nyuszi festeni, de még ki kellett választani a tojások közül a legmegfelelőbbeket. Így Bagoly úr javaslatára tojásversenyt hirdettek.

Kukurikúúú, a kakas három napig kukorékolta világgá szemétdombja tetejéről, hogy Háromszín Földeken húsvét előtt tojásversenyt rendeznek, és arra minden, sok tojást magával hozó madarat szeretettel várnak. A győztes tojásaiból, tudatta Kukurikúúú, gyönyörű ajándékok készülnek majd.

Hű, gyerekek, látnotok kellett volna! A verseny napján, annyi madár sereglett össze Háromszín földeken, hogy a felhőtlen égből alig lehetett látni itt-ott egy pici, kék foltot. És a fák meg a föld is telis-tele volt a legkülönfélébb madarakkal és tojásaikkal. Volt kolibri, páva, strucc, rigó, vörösbegy, holló, szarka, pacsirta, sirály, fecske, fácán, vércse, kakadu meg marabu, pingvin, gólya, sas, sólyom, és még hosszan sorolhatnám! És mindegyik madár dicsérte, dicsérte, dicsérte… kizárólag a saját tojásait!

 – Az enyémek a legkisebbek, de a legértékesebbek! Valódi kincsek! Gyöngyök közt csakis igazgyöngyök lehetnének! – büszkélkedett a kis kolibri a tojásaival.

– Nekem egyetlen tojásomban elférne a te összes eddigi kincsed! – mondta erre lekicsinylőn a strucc.

– Az enyémek héja keménységben vetekszik a kókuszdiókéval – lódított az egyik madár.

– Az én tojásaimat a gyenge szellő is feltöri. Pusztán megtojni őket művészet, hát még kikelteni belőlük a fiókákat! – szólt erre egy másik madár.

– Az én tojásaim csodás tengerkékek! – dicsekedett a vörösbegy.

– Az enyémek meg csodás hófehérek! – szólt erre valaki.

– Az enyémek meg azért olyan aranyosak, mert pettyesek! – tartotta egy kicsi madár.

Minden szárnyas a saját tojásait vélte a legszebbeknek, a legkülönlegesebbeknek, a legértékesebbeknek. De Zebra úr ezt nem találta furcsának, hisz a városban láthatta, hogy az emberek is mindig a saját gyerekeiket tartják a legszebbeknek, a legkülönlegesebbeknek, a legértékesebbeknek. Mindenesetre a versenyt megnyitó beszédében megnyugtatta az állatokat, hogy a zsüri nem fog kivételezni; a verseny győztese az lesz, aki a legügyesebben mérkőzik meg, és akinek a tojásai a leginkább eleget tesznek a kívánt követelményeknek.

A nyitóbeszéd után a versenyzők kaptak egy-egy számot, és máris jött az első forduló. A madaraknak a lehető legügyesebben kellett belegurítaniuk a tojásaikat különböző méretű és keménységű – vagy inkább puhaságú? – sárga, barna és vörös színű, földbe vájt gödröcskékbe. Ha egy tojás nem gurult bele egy gödörbe, vagy éppenséggel kigurult belőle az oldalából kivezető egyik alagúton, a vele versenyző madár kiesett a versenyből. Szegény strucc és kolibri! Háromszázhárom társukkal együtt már az első fordulóban búcsút mondhattak a versenynek!

A második fordulóban a tojásokat egy, a versenybe be nem nevezett madár elé tették, aki csőrével minden tojásra kettőt koppintott: egy nem túl erőset és egy nem túl gyengét. Ha a tojás kiállta a csőrpróbát, tulajdonosa továbbjutott. De jaj, ebben a fordulóban több tojás is megrepedt vagy széttört egyenest! Volt nagy sírás-rívás! Csak Fecske mama örvendezett, amikor megrepedt és feltört mind a négy tojása, mert mindegyikből egy pöttöm fejecske bújt elő! Érdekelte is őt tovább a verseny! Amint meglátta a még vak, de szerinte máris csodaszépen és értelmesen reá tekintő fiókáit, azonnal lefejtette róluk a tojáshéjat, csupasz kis testüket egy nagy levélbe göngyölte, a levelet a hátára kötötte, s repült fiókáival vissza a fészkére nyomban, hogy ott táplálja, felnevelje őket.

A harmadik fordulóban a versenyzőknek keféket, törlőruhákat osztottak ki azért, hogy mindegyikük alaposan megtisztítson és kifényesítsen a tojásaiból egyetlenegyet. Mekkora  igyekezettel törölgették, kefélgették és dörzsölték a tojásokat a versenyzők! Ha láttátok volna! Amikor aztán tisztábban és fényesebben már nem ragyoghattak volna a tojások, héjukat Nyuszi színpróbának vetette alá. A legkülönfélébb színű festékeivel, melyeket főként a föld ásványaiból meg tarka virágszirmokból készített, minden tojásra sok-sok vonalkát festett, hogy lássa, hogyan mutatnak a különféle színek a pettyes, a foltos, a barna, a sárga, a kék és az egyéb színű, érdes vagy éppen tükörsima héjakon.

Ebben a fordulóban esett ki a kevély Páva asszonyság, aki, képzeljétek, vastag csőrével Nyuszi lábába kétszer is belekapott rém erősen, amikor a tapsifüles közölte vele, hogy az ő világosbarnába hajló szürkéssárga tojása szép, de a célnak, sajnos, nem megfelelő. Szegény Nyuszi! Jól megjárta! A combjából még a vér is kibuggyant! Harmadszorra persze már nem tudott a hiúságában sértett Páva asszonyság a mi aranyos tapsifülesünk húsába kapni, mert őt és díszes, színpompás tollazatával roppant mód felvágó férjét a versenyből egykettőre kizárták és hazazavarták.

Az utolsó, azaz a ráadás fordulóban – amely nevét annak a szólásnak köszönheti, hogy három a magyar igazság, egy a ráadás – már csak öt madár volt a versenyben. És közülük háromról már ti is hallottatok, kedves gyerekek. Mit gondoltok, kik ők? Bagoly úr? Talált! Galambocska? Megint talált! Tyúkanyó? Harmadszorra is talált! És szerintetek ki lett közülük tojásaival a győztes? Tyúkanyó? Természetesen! De fogadom, azt már nem tudjátok, miért éppen ő. Pedig elég lenne emlékeznetek arra, hogy Kukurikúúú, a kakas azt kérte, sok tojást hozzon magával az, aki versenyezni akar. És Tyúkanyónál több tojással bizony senki nem érkezett! Mondhatta a bölcs bagoly, hogy az ő tojásai nagyszerűen kiállták az előző három próbát, és hogy csak idő kérdése, a felesége hamarosan tojik majd újra! És mondhatta Galambocska, hogy nemsokára neki is lesz még több tojása! És a másik két versenyző is érvelhetett hasonlóan! Tyúkanyó nyerte meg a versenyt fölényesen az ő kilencvenhárom gyönyörű, hófehér tojásával!

A győztest méltóképpen ünnepelték egy álló napon át. Az énekesmadarak áriáztak, Bagoly úr huhogott, a tücskök hegedültek és a levelibékák brekegő koncertet adtak neki.

Háromszín Földek összes lakója táncolt, nevetett, vigadt Tyúkanyóval meg csibéivel, csak Nyuszi nem, mert neki mulatságra nem maradt ideje. Húsvétig már csak három nap volt hátra, és neki ennyi idő alatt kellett valóra váltania Zebra úr tervét.

Föld alatti otthonában éjt nappallá téve dolgozott a szentjánosbogarak fényénél. Nagyszerű menyétszőrecseteivel szorgosan festette a tojásokra a szívének legkedvesebb állatkákat, virágokat, bokrokat, fákat… A fészkük tojásain boldog odaadással kotló tojókat, az okos baglyokat, a tavaszi mezőkön vidáman ugrándozó nyulakat, a tanyaudvar havára fittyet hányó cseresznyevirágokat, a nyáron finom árnyat adó, lógó ágú fűzfákat, a tűzpiros tulipánokat, a bárányfelhők mögül előmosolygó Napocskát, a tó hullámos vizét, meg a tóban felségesen úszó vadkacsákat festette a Tyúkanyó hófehér tojásaira.

Amikor elkészült a legutolsó tojás festésével is, szaladt az istállóba, ébresztette a lovakkal alvó zebrát, és máris indult vele a városba.

Húsvétvasárnapra virradó éjjel volt. A hajnal még nem hasadt, de Nyuszi meg Zebra úr már úton volt a festett tojásokkal színültig megrakott, fészerben lelt, öreg talicskával. A sötétben a szentjánosbogarak mutatták nekik lámpásaikkal az utat.

A nap felkelt már, amikor megérkeztek a város legelső zebrájához, amelyet természetesen Zebra úr festett, s amely egy fehér falú, hosszú, földszintes épület nagy, barna kapujához vezetett.

– Gyer-mek-kóóór-ház! – betűzte ki Nyuszi a kapu feletti feliratot.

– Megérkeztünk hát – mondta Zebra úr.

Az időközben jó barátokká lett Zebra úr és Nyuszi belépett a nagy, barna kapun, s amint meggyőződött arról, hogy az őr békésen alussza még éjjeli álmát, széke mellől elcsente kosarát, hogy a kicsit bizony csikorgó talicskából a tojásokat abba áttegye. Aztán a tapsifüles balra kémlelt, jobbra kémlelt, és amikor látta, hogy sehol senki, indult a hímes tojásokkal megrakott kosárral…

A doktor bácsik és doktor nénik aludtak még a szobáikban, ahogy a gyerekek is a kórtermekben. Ennek nagyon örült Nyuszi, mert így mind a kilencvenkét kis ápoltnak a legnagyobb titokban állíthatott az éjjeliszekrényére egy tojást. Hangtalanul és villámsebesen járta a kórtermeket, majd úgy hagyta el Zebra úrral a kórházat, ahogy jött is: teljesen észrevétlenül.

Mit kérdeztek? Hogy mielőtt elmentek, visszaadták-e a kosarat? Természetesen! Letették a még mindig alvó őr mellé, s a talicskával kiléptek a kapun. De nem mentek messzire, csak az utolsó kórterem utolsó ablakáig, amely előtt egy nagy fenyő állt. Zebra úr a hátára vette Nyuszit, s a tűlevelek közül előkukucskáló két barát izgatottan várta, leste, mi fog történni, amikor felébrednek a gyerekek.

Nem kellett sokáig várniuk. Hamarosan jött egy fehér köpenyes néni, aki így kiáltott:

– Ébresztő! Hőmérőzés!

Egy szőke kisfiú vette észre elsőként az ő csodaszép tojását az éjjeliszekrényén. Aztán egy barna kislány is meglátta az övét. Majd szép sorjában a nagy kórterem összes kis betege birtokba vette a titokzatos ajándékát, amelyet Nyuszi hozott. Nyuszi, egész biztosan, hisz a gyönyörűen festett tojásokra, lenn, a szélesebb végén ez a név volt írva.

A gyerekek nem győzték csodálni az aranyos állatkákat, virágokat, bokrokat, fákat… Képzeletben most ők is a nyulacskákkal ugrabugráltak a tavaszi mezőn, és a vadkacsákkal úsztak a tóban. Eddig szomorúak voltak, mert húsvétra nem mehettek haza. És mert mondták nekik, hogy ajándékot nem kaphatnak, látogatót nem fogadhatnak, hisz ők fertőző betegek. Most mégis kaptak ajándékot, meg látogató is jött hozzájuk, míg ők aludtak. És a látogató nem is akárki volt ám, hanem egy édes, aranyos tapsifüles! Aki gyönyörű meglepetésével képes még a hajnali hőmérőzést, a magas lázat, a pirulákat, az injekciókat, a hasfájást, a fejfájást, a hányingert és az otthon utáni szörnyű vágyakozást is elviselhetővé tenni.

– No, mit szólsz? – kérdezte Zebra úr Nyuszitól fejével a boldog gyerekek felé intve. – Teljesítetted a küldetésed?

– Még nem – mondta Nyuszi.

Ezzel leugrott a zebra hátáról, nadrágzsebéből elővette a kilencvenharmadik tojást, és azt Zebra úrnak ajándékozta. A zebra, aki eddig még soha nem kapott ajándékot senkitől, egész meghatódott. Hát még mikor látta, mi van a tojáson!

– Ezek itt mi vagyunk? – ismerte fel magát és jó barátját örvendezőn.

Nyuszi mosolyogva bólogatott.

– Az istálló falára festünk a lovaknak? – lelkendezett Zebra úr. – Te nyúlbundás zebrákat, én meg csíkos lovakat? – nézte a tojást elragadtatva.

Nyuszi továbbra is csak bólogatott szótlanul, mosolyogva.

– Ez az új, közös feladat? – kérdezte a zebra.

De Nyuszi még mindig nem szólt, csak boldogan mosolygott.

– Tehát igen – folytatta erre Zebra úr. Ígérem, hamarosan eljövök hozzátok újra. Hogy is mondjátok ti Háromszín Földeken? Mi fán terem? Ha! Haaaahhhahh! – nevetett jóízűen. – De most megyek. Sürgősen át kell festenem a kopott zebrákat pont erre, mert ha nem, baleset történhet – mondta, majd elbúcsúzott a tapsifülestől, s ment a dolgára.

Nyuszi pedig haza. A talicskát visszavitte a helyére, a fészerbe, a baromiudvarban meg Tyúkanyónak töviről hegyire beszámolt városi útjáról.

Itt vége a mesémnek, de azt még elárulom nektek, hogy Tyúkanyónak támadt az a jó ötlete, hogy Nyuszi ezután már minden húsvétkor lepje meg hímes tojással a gyerekeket. És nem csak a betegeket, hanem mindegyiket!

De mit látok? A mogyoróbokor legalsó ágán tojás lóg? Megérkezett Nyuszi? Megjött végre? Szaladjatok a kertbe, gyerekek! És keressétek a magas fűben, a fák mögött, a bokrok alatt… mindenütt Nyuszi tojásait! A szép hímeseket és a csillogó, fényes papírba csomagolt, modern remekműveket, a rettentő fincsi csokitojásokat! A maradék sonkával meg kaláccsal pedig – ne aggódjatok! – már megbirkózom jómagam.