Tornai Helga

2022. március 19.

TORNAI HELGA: Migrén úr és a háború

(avagy egy migrénes férfi monológja)

A migrén kellemetlen egy nyavalya. Ha évente csak hébe-hóba mutatná meg magát, gyötörne meg amúgy istenigazából, esküszöm, nem panaszkodnék. Élnék, mint Marci Hevesen. Szabadon választanám meg, mikor feküdjek, mikor keljek, mennyit pihenjek, mennyit dolgozzak, mit egyek, mit igyak, mit sportoljak, miként mulassak.

Ha nem törne rám ez a kegyetlen kór havi, sőt, heti rendszerességgel, szabad, boldog ember lehetnék. Ha ő, Migrén úr, csak ritka vendég lenne nálam, nem pedig házam ura, én vízen és gyümölcsleveken kívül különféle borokat is innék! Meg pezsgőt! Gyöngybuborékos, aranyszín pezsgőt! És nagy ijedtségre meg váratlan örömre olykor-olykor egy rövidet is felhajtanék! Pont úgy hörpintgetném a rövidet, nyakalnám a töményet – ezüsttálcás kristálypoharakból, rém elegánsan! –, mint a boldog békeidők grófjai, bárói, nagystílű gengszterei és dúsgazdag bankárai.

Ha nem ez a galád kór, hanem én lennék az úr a saját házamban, gyakran elereszteném magam. És időnként – szombat, vasárnap, amikor a gimnázium zárva van – elég rendesen! Este kilenc helyett hajnali ötkor feküdnék. Csak délben kelnék. Ebédre fűszeres húsokat, erős sajtokat lakmároznék, és hozzájuk testes borokat szopogatnék. Délután, nagy melegben, hosszan napfürdőznék a kertemben, utána meg futnék, futnék jó sokáig a szürkületben. Éjjel pedig zenét hallgatnék, komolyat, jó hangosan. Vagy meghívnám magamhoz a haverokat, sörözni, politizálni, a nőkről ábrándozni s fecsegni. És bátorítanám a haverokat, maradjanak nyugodtan, ameddig csak akarnak! És biztatnám őket, cigarettázzák, szivarozzák össze az egész házamat!

Ha évente csupán párszor kínozna meg ez a rettentő kór, máshogy élnék. Bátor oroszlánként, nem betoji nyúlként. Nyúlnak lenni – ki nem sejti, annak elárulom – borzasztóan suta. Unalmas, ízetlen, szagtalan! Minden, ami erős, határozott, markáns, karakteres, az tiltott egy nyúlnak. Pláne az extrém!

Kerülöm a teljes napfényt, az erős sajtokat, a jó sok kakaóval készült, finom csokoládét. Árnyékban vagy legfeljebb félárnyékban élek. Salátán, gyümölcsön, sovány sajtokon, madaraknak való magvakon tengődöm. Korán fekszem, szinte a tyúkokkal. Nem iszom alkoholt, egy cseppet sem. Nem használok se illatos szappant, se habot a borotválkozáshoz. Kerülöm a hangos zenét, az élénk beszélgetést, a füstöt. Kerülöm az intenzív, testi munkát, az intenzív szellemit meg még inkább. Kerülöm az izgalmakat, a sírást, az ujjongást. És még így is hetente kétszer-háromszor kegyetlenül meggyötör ez a szörnyű kór.

Ok nélkül, csak úgy heccből, vagy mások hibájából. Például a házvezetőnőm hibájából, akinek hiába tiltottam meg, hogy klóros vízzel sikálja a konyhakövet; vagy a megállókban cigizők hibájából, akiktől nem tudok elég messzire elhúzódni; vagy az autósok hibájából, akik kipufogógázosítják a jó levegőt…

Amikor Migrén úr formában van, nem ismer mértéket. Elemi erővel esik nekem. Nyomja, vájja kegyetlenül a szememet. Vési, taszítja vadul a homlokomat. A torkomon egész a gyomromig nyúl le rém durván, öklendeztet, és közben tépi, tépi, marcangolja ezer cafatra az agyamat!

Amikor Migrén úr a legjobb formájában van, jaj nekem! Még a legerősebb gyógyszereim se hatnak ellene. Besötétített hálószobámban két teljes napot fekszem, vagy inkább fetrengek őrült kínok között, arcomra szorított párnával, és vonítok bele a lúdtollakba a fájdalomtól tébolyultan.

Migrén úr rettentő agresszív támadásait igyekszem hát mindenáron megelőzni. De hiába élek óvatos, megfélemlített, betoji nyúlként, mert, mint elítettem, Migrén úr még így is sűrűn kifog rajtam.

Három héttel ezelőtt például olyan nyugodt, olyan gondtalan voltam! De ahogy bekapcsoltam a tévét és egy kicsit belehallgattam a hírekbe, Migrén úr, se szó, se beszéd, előlépett a semmiből, a fejemre hágott, és pillanatokon belül máris ott munkálkodott a szokásos helyén, bal szemem üregében.

Hiába vettem be azonnal a legerősebb gyógyszereim legerősebbikét! Migrén úr teljes gőzzel véste, vájta a szememet! Fúrta, vágta, szabdalta az agyamat! Úgy csinált mindent, ahogy szokta: fokozódó tempóban, egyre keményebben, egyre könyörtelenebbül. Csakhogy én nem voltam annyira rest, mint máskor! Tömtem magamba a gyógyszereket! És sikerült végül annyira elnyomnom Migrén urat, hogy legalább se nem hánytam, se nem estem ágynak.

Három hete szedem a gyógyszereimet kitartóan. Szedem, szedem őket szüntelenül.

A múlni semmiképp nem akaró, gyötrő fájdalom ellenére azért mindennap elvonszolom magam az iskolába. És tanítok is, lelkiismeretesen. Nem megy könnyen a munka, de ha nem dolgozom, akkor sem jobb. Akkor is szenvedek, akkor is fáj a fejem. Merthogy a három héttel ezelőtt hallott, meghökkentő és nagyon szomorú híreket sehogy se tudom kitörölni a fejemből. És ezek a meghökkentő és nagyon szomorú hírek nap nap után még meghökkentőbb és még szomorúbb, új hírekkel keverednek, egészülnek ki és vezetnek végtelenül keserű felismerésekhez. Akaratom ellenére történik mindez. Hiszen három hete nem kapcsolom be a tévét, hogy a csatornák közt válogatva tekintetem még véletlenül se botolhasson bele egy, a lelkemet végletekig felkavarni képes képsorba. Nem kapcsolom be a tévét, hogy fülemet még véletlenül se üthessék meg olyan szavak, mint ellenség, harc, háború, tank, rakéta, lövedék, összetűzés, erőszak, vér, mocsok, emberélet, veszteség, síri csend, halál.

Nem nézek tévét. Nem olvasok híreket se mobilon, se számitógépen. Nem engedem, hogy az utcán tekintetem akár csak egy pillanatra is rátévedjen az újságos pavilonjára. Nem vásárolok többé a szokott boltokban, ahol az eladók ismernek. Nem járok se postára, se piacra többé. Kerülöm a tömeget, a sorbaállást. Kerülöm a barátaimat. Az utcán sértőn átnézek az ismerősök feje felett. Ha egyikük mégis rám köszön és megállni készül, hogy váltson velem pár szót, egy mosollyal jelzem: sajnálom, hölgyem… sajnálom, uram, de majd máskor, mert most éppen rohanok. És akkor természetesen rohannom kell.

Az iskolában a kollégákkal csak szakmai kérdésekről tárgyalok. A diákokkal meg kizárólag a matematikáról. Ők persze attól még kérdezősködnek.

Én mit gondolok a kialakult helyzetről? – érdeklődnek folyvást.

Ki fog még harcolni? És ki ellen? Mely országok sodródnak még bele a konfliktusba? És ki fog végül nyerni? És ahhoz, hogy nyerjen valaki, valóban ledobják majd az atombombát? És ki fogja szerintem elsőként ledobni? És hova? Hányan fognak elpusztulni az atomháborúban? És mi megmenekülünk-e? Lesz-e időnk elbújni vagy elmenekülni? És lesz-e hova?

És tudom -e, hogy ha a hadköteles férfiakat behívják, menniük kell a háborúba, mert ha nem mennek, letartóztatják, haditörvényszék elé állítják és lepuffantják őket? És tudom, ugye, hogy én szerencsés vagyok, mert én a korom miatt már nem kellek a seregnek? És tudom, ugye, hogy én azért is szerencsés vagyok, mert nekem már volt fiatalságom? És nem volt se háborúm, se járványom!

Megértem-e én, azaz személy szerint nem én, hanem maga az emberiség, hogy itt most a világ jövője a tét? Világos-e, hogy elég egyetlen megfontolatlan lépés, és itt a világégés?

Én vajon nem félek attól, hogy a hatalmas Ázsia és a nagy, erős Amerika mellett a mi kis Európánk a fasorban sincs?

De mit mondanak az én hőn szeretett valószínűségszámításaim? A mi túlélésünkhoz, a mi fennmaradásunkhoz fűzhető azért egy picurka remény?

Szakadatlanul kérdeznek a diákjaim, az órák elején, az órák végén és az órák kellős közepén! Még azok is, akik eddig, ha én nem kérdeztem őket, pisszenni se mertek. A legváratlanabb pillanatban válik felbolydult méhkassá ez vagy az az osztály.

Próbálom megzabolázni a csürhét. A kérdéseket azonnal elhárítom. Általában úgy, hogy azt mondom, én nem vagyok se töténész, se politológus, se újságíró, se egyéb olyan valaki, akit érdemes lenne faggatni, akinek érdemes lenne véleményét az ügyben kikérni. De a diákjaim nem hagyják magukat, újra és újra kérdeznek, újra és újra mesélnek, a háborúról, a harcokról, a katonákról, a szakadárokról, a támadókról, a védőkről, a menekülőkről, a körülzárt, majd eltiport városokról, a megsebzett nőkről, gyerekekről, az önként harcba indulókról…

És én, akarom, vagy sem, annyi borzalmat megtudok a háborúról… hogy Migrén úr tombol!

Úgy szabadulnék tőle! Úgy szeretném, ha végre már lelépne! De három hete minden percben, minden áldott másodpercben szorítja a fejem, nyomja, vájja a szemem. Egy pillanat nyugtom nincs tőle. Még a nyamvadt magvaimat, gyümölcseimet se ehetem meg békességben, mert amint asztalhoz ülök, rögtön kérdi, hogy egy kétmilliós város kiéheztetéséhez szerintem hány napos, hány hetes katonai blokád szükséges.

Amikor meg rákapcsolom egy kicsit jobban a fűtést, azonnal elém vetít egy képet, amelyen egy hóval borított tanyaudvar közepén egy mezítlábas, csupán pizsamát viselő, keservesen síró kisfiú áll és szegezi elborzadt tekintetét egy távoli, számomra láthatatlan pontra.

És amikor panaszolni merem az iskolai állapotokat, felemlítem a felbolydult méhkast, akkor Migrén úr egyből letol, hogy érzéketlen vagyok, hogy kiveszett belőlem az emberség. És akkor megint magyarázhatom neki, hogy épp az ő hibájából óvom, védem magam bárminemű, erős pszichés behatástól. De ő csak röhög gonoszul, és azt ugatja felém, hogy könnyű nekem! Mert nekem még van tantermem, van osztályom, van munkám, van mindenem! De ugye hallottam, hogy a testvériskolánk épülete már odavan? Feketére égett, megtépázott falai tető és ablakok nélkül merednek rútul a magasba, és kiáltanak Istenhez megtorlásért! Amiért nincs többé ötszáz diáknak iskolája, amiért nincs többé ötszáz diáknak otthona, amiért egyszeriben semmivé lett ötszáz diák felhőtlen kamaszkora!

Kapaszkodom a számaimba, az egyenleteimbe… Kapaszkodom az én csodás matematikámba. De miközben magyarázom a tantárgyam, és feleltetek makacsul, egyre csak a diákjaim kérdései járnak az eszemben. És keresem rájuk, akaratom ellenére is, a választ.

Próbálom kikapcsolni az agyam, próbálok süket és vak lenni, hogy ne fájjon annyira a fejem, de hiába minden igyekezetem, mert csak meghallom a kérdéseket, meghallom a híreket… és meglátom azt is, amit semmiképp nem szabadna.

Így volt ez egy héttel ezelőtt is, múlt pénteken.

Amint beléptem a 4. d termébe, azonnal láttam, hogy hiányzik. Elment hát, állapítottam meg magamban. Betöltötte a tizennyolcadik évét, hazahívták harcolni, és ő hazament.

Háborúba ment, anélkül, hogy bármilyen fogalma is lenne az igazi háborúkról, az igazi fegyverekről, az igazi öldöklésről. Háborúba ment, anélkül, hogy felfogná, a valóságban csak egyetlen élete van, nem úgy, mint azokban az ostoba játékaiban, gondoltam. Eddig sok száz, sok ezer élete volt… Százezerszer felrobbantották, milliószor agyonlőtték, mégis élt. Ki tudja, most túlél-e egyetlen bevetést? – szőttem tovább gondolataim.

Hányszor kaptam rajta, hogy a pad alatt a mobiljával babrál! – jutott eszembe. De ő mindig kimagyarázta a dolgot. Egyből megmondta, miért nyúlt engedély nélkül a telefonjához. Egyszer csak arra volt kíváncsi, hány óra van, máskor meg csupán az anyjától érkezett, sürgős üzenetét nézte meg. Megint máskor meg az évekkel ezelőtt lelécelt apját és a nagybeteg öccsét keverte hazugságaiba.

Hogy ne tudtam volna, hogy játszik az óráim alatt! Hányszor hallottam lövést, robbanást a padja felől! – gondoltam keserűen.

Képtelen voltam a már időközben megkezdett feleltetésre összpontosítani figyelmem. Borzasztóan megviselt a gondolat, hogy egy, még éretlen, csupán különféle játék háborúkban jártas gyereket vigyenek el egy igazi háborúba! És neki nyomjanak igazi fegyvert a kezébe! És őt csapják ki felkészületlenül a frontra! És őt kényszerítsék arra, hogy igazából lőjön! És ő is haljon esetleg meg, amúgy istenigazából!

Haljon meg csak azért, mert hazug és ellenszenves?! – dörögte Migrén úr rém gonoszul.

Annyira hasogatott a homlokom, annyira lüktetett, fájt a migréntől a szemem! És annyira betöltötte a háború minden gondolatom, hogy – mint mondtam – képtelen voltam a felelőre koncentrálni. Egyszeriben pedig azt vettem észre, hogy tulajdonképpen egy szó, annyi nem jut el a tudatomig mindabból, amit a felelő mond. Jegy nélkül a helyére küldtem hát, majd egy jó hosszú, írásbeli feladatot jelöltem ki az osztálynak, hogy legalább az osztálytól nyugtom legyen. (Ha már Migrén úrtól és a háborús gondolatoktól sehogy se sikerült szabadulnom.)

Míg az osztály írt, szerencsére anélkül, hogy új szokásával, értelmetlen kérdezősködésével próbálkozott volna, megint a hiányzó fiúra gondoltam.

De hát ki védje meg, vagy legalábbis próbálja megvédeni az ő országát, ha nem ő, hazája állampolgára, hazája fia? – tűnődtem. Ki harcoljon az ő földjéért, az ő kultúrájáért, az ő nyelvéért, az jövőjéért, ha nem ő? Kicsoda, ha országának nincs elég képzett, felkészült, hivatásos katonája? – töprengtem. Ki harcoljon az első sorokban, fegyverrel, ha nem ő és az ő népe, ha a politika tehetetlen, ha a nemzetközi tárgyalások rendre kudarcot vallanak?

Próbáltam mindenképpen igazolást találni arra, hogy tényleg el kellett mennie, hogy hirtelenjében tényleg itt kellett hagynia az iskolát, a szerencsétlen, férjétől már elhagyott anyját, a nagybeteg testvérét.

Nem tudnám megmondani, végül találtam-e elmenetelére felülírhatatlan igazolást, de tény, hogy egyszeriben másnak láttam a fiút, mint korábban. Férfinak, nem tanórák alatt csak játszó, ostoba taknyosnak. Elment a háborúba, mert behívták. Hogy kényszerből vagy hazaszeretetből, nem lehet tudni – gondoltam –, de ez semmiképp nem változtat azon, hogy én a fiút élve akarom viszontlátni. Élve, nem elesett hősként!

Arra a gondolatra, hogy ez a tizennyolc éves fiú meghalhat a háborúban, oly rettenetes görcsbe rándult a fejem, hogy – fájdalmam enyhítésére – habozás nélkül felkaptam az asztalra fektetett kardigánom, a magasba vontam, fejem fölött két kezemmel hosszú sállá húztam, és annak közepét teljes erőmből nekifeszítettem fejem tetejének.

Az osztály elképedve bámult rám. Aztán, akik elsőkként tértek magukhoz roppant elképedésükből, máris kérdezték, mi lelt, mi bajom.

Akarok talán inni? Hívják hozzám az egyik tanárt? Vagy inkább telefonáljanak rögtön orvosért, mentőért? – tudakolták.

Én jó darabig csak némán, tagadólag csóváltam a fejemet.

– Hol van? – szóltam aztán, a hiányzó padjára mutatva.

Ki értetlen tekintettel nézett rám, ki a fejét billegette kérdőn, ki nagy szemeket meresztett, ki meg a vállát vonogatta.   

– Hol van? – tudakoltam ismét.

Senki nem felelt.

– Elment? – kérdeztem gombóccal a torkomban.

No, erre már megszólalt egy fiú.

– Hova, ugyan? – kérdezte kíváncsian.

– Hát a háborúba! – feleltem.

– Kitől tudja a tanár úr? – kérdezte az egyik lány rém izgatottan.

Szerettem volna azonnal tisztázni, hogy én egyáltalán nem tudok semmit, de nem volt rá se idő, se mód, mert az osztályban máris elszabadult, s futótűzként tejedt a nap szenzációja, hogy a hiányzó osztálytárs a háborúban van.

Alig tudtam lecsillapítani a kedélyeket. Aztán kiderült, fogalma sincs senkinek, hol lehet a fiú, de hogy Ukrajnában nincs, afelől én egész nyugodt lehetek, mondták. Dehogy háborúzik! Dehogy kapott katonai behívót! Hova gondolok! Hát nem tudom, hogy ő nem ukrán, hanem litván?!

No, erre sikerült végre megnyugodnom. Két tabletta beszedése után pedig lassanként a migrénem is csillapult.

Vasárnap este azonban, amikor már ágyban voltam, Migrén úr megint elővett. Nem szégyellem magam?! – üvöltötte. A fiú már négy éve a tanítványom, és én még azt sem tudom, hogy ukrán vagy litván?! Hahhahhah! – röhögött gúnyosan. És ha azt képzeltem – folytatta keményen –, hogy ukrán, akkor miért nem kérdeztem meg tőle, akár csak egyszer is az elmúlt két hét során, vajon tehetek-e érte vagy a rokonaiért valamit? Elhagyta-e egyszer is egyetlen bátorító, jó szó a szám, amikor elmentem mellette az órán? Vagy mostanság is csak azt vizslattam, hol a mobilja? A padban, a combján vagy a hátizsákján???

És ha tudni akarom – harsogott Migrén úr kegyetlenül –, százszor jobb lett volna, ha a számlára csak fele pénzt utalok, de válaszolok Béci méjlére, és elmegyek vele a határhoz, legalább egyetlen napra, lángost sütni és teát főzni ingyért a menekülőknek!

Ó, hogy utálom Migrén urat! Ó, hogy mennyire ki nem állom! Pont ő az oka annak, hogy én olyan vagyok, mint amilyen. És akkor még ő von engem felelősségre! Vasárnap éjjel egy percre le nem hunytam a szemem éppen őmiatta!

Éjfél előtt valamivel azzal állt elő, hogy lefogadja, a litván hétfőn se fog jönni a suliba, merthogy a kölök csak elment a háborúba! Elment, bizony! – harsogta kibírhatatlanul erős, éles, magas hangon.

Lehetetlen, hisz nem ukrán, próbáltam érvelni. De ő egyből letromfolt, hogy hallhattam a diákjaimtól, az ukránok az oroszok elleni háborújukhoz külföldi önkénteseket is toboroznak! Apropó, vajon megnéztem magamnak a litván nadrágját, zubbonyát meg bakancsát? – tudakolta. Minden military a srácon, ha nem vettem volna észre, világosított fel. A kölök él-hal a katonásdiért! – folytatta. Hát persze hogy beállt önkéntesnek!

Megint próbáltam érvelni, hogy sok ország nem engedi, hogy állampolgárai idegen országok seregében szolgáljanak. De ő megint letromfolt, s azt kérdezte gúnyosan, vajon biztos vagyok benne, hogy Litvánia nem engedi. Erre már nem mondtam semmit, de képtelen voltam szabadulni a gondolattól, hogy a fiú esetleg tényleg beállt egy önkéntes, külföldi alakulatba, és esetleg ugyanúgy életét veszti, ugyanúgy megnyomorítják majd nemes eszméiért, ideáljaiért vagy ifjúi fellángolásáért, harci kedvéért, mint egy évszázaddal ezelőtt azt a rengeteg tapasztalatlan, fiatal, szinte még gyerek, férfit, aki a nagy háborúba önkéntesként ment el. Lemészárolják kegyetlenül, testén átmasírozik az ellenség, gondoltam fájó szívvel, és még fájóbb fejjel.

Hétfő reggel rettegve gondoltam a harmadik órára. Amikor becsöngettek rá, és én beléptem a 4. d termébe, alig mertem a litván helyére pillantani. Tudtam, ha nem lesz ott, akkor tényleg beállt önkéntesnek, és ha Litvánia meg is tiltja, hogy fiai idegen országok seregében szolgáljanak, ő akkor is ott fog harcolni valamiképp Ukrajnában. Engedély nélkül, illegálisan, hamis papírokkal, titokban.

Szerencsére ott ült a szokásos helyén, a szokásos, military öltözetben, a szokásos, kicsit unott és fáradt kifejezéssel nagy, széles arcán. Hála az égnek, itt van velünk! – lélegeztem fel. Értelmetlen volt hát a nagy riadalom, gondoltam megkönnyebbülve.

A szokásos mederben folyt az óra. A megszokott történésekbe csupán egyetlen új mozzanat lopta be magát: a litvánról egy pillanatra le nem vettem a szemem. Gondoltam, talán felfedezek rajta egy intő jelet, amely arról árulkodik, hogy mégis történt vele valami rendkívüli pénteken, valami, ami ezúttal még nem fogott ki rajta, de hamarosan – ha nem vigyázunk! – mégis a háborúba sodorja.

Az órából már csak az utolsó pillanatok voltak hátra, amikor hirtelen lövést hallottam a padja felől. Egyből mellette termettem, hogy végre leleplezzem, hogy végre egyértelműen rábizonyítsam, hogy játszik az óráimon, ahelyett, hogy figyelne! De a combjára csúsztatott, bekapcsolt telefonján nyoma se volt lövöldözős, robbantgatós játéknak. Helyette néhány, számomra ismeretlen nyelven írt sor volt látható. Négy-öt különálló, különböző időpontokban küldött, de teljesen egyforma sor!

Egy honfitársa igyekszik őt a háborúba csábítani, önkéntesnek beszervezni, rettentem meg. Migrén úr is megrettenhetett, mert most észrevétlenül lapult valahol. Vagy félelmében ő ugrott volna le a torkom legmélyére? Miatta nem kaptam volna egyszeriben levegőt? Próbáltam lélegezni, amilyen mélyen csak tudtam, de szinte fuldokoltam.

Hirtelen megszólalt a csengő. A litván erre kikapcsolta a telefonját, s már állt is volna fel, mint a többiek, de amint mozdult, én egyből visszanyomtam a helyére.

– Ő mahh-rad, a több-hhiek thhhávoz-hhatnak – mondtam az osztálynak. – Thűűűűn-hhéééés! – rivalltam rá két diákomra.

(Ők valószínűleg nem értették, hogy azt kívánom, a litvánon és rajtam kívül mindenki más azonnal hagyja el a termet.)

Az ajtót becsukták, s mi kettesben maradtunk.

– Kihh hííírt? – kérdeztem, fejemmel a telefonja felé intve.

– Anyám – felelt kurtán.

Furcsa volt a fiú: feltűnően szűkszavú. Máskor gondosan összekovácsolta hosszú, apró részletekre is kiterjedő, magyarázatait. Most csak egyetlen szót mondott.

Utasítottam, mutassa meg az üzenetet. Nem tiltakozott. Bekapcsolta a telefonját, engedelmesen rákattintott a whatsappja első, legfrissebb üzenetére – amelyet egy, általam megfejthetetlen nevű, virágos profilkép tulajdonosa küldött –, és tényleg, pontosan azokat a hajszálra egyforma sorokat láttam, amelyeket korábban!

– Tudni akarom, mit írt. Mi az, ami olyan égetően sürgős, hogy azonnal tudnod kellett róla. Írd be a mondatot a fordítóba! – parancsoltam az egyik sorra mutatva, s közben megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy légzésem végre újra a régi.

A fiú ezúttal sem ellenkezett. Úgy tett, ahogy mondtam. Másolta a mondatot, majd beírta a fordítóba.

– A helyzet változatlan – olvastam fennhangon a fordítást.

No, ettől még nem lettem sokkal okosabb; egy ilyen mondat bámire vonatkozhat, gondoltam. Kíváncsian néztem hát a fiúra, s vártam, hogy a mondathoz valamilyen magyarázatot fűzzön, de nem mondott semmit, csak csóválta a fejét. Úgy, mintha egyszerre egy nagyon kellemetlen dologgal szembesülne; úgy, mintha hirtelen különösen fájdalmas események tolulnának fel a lelkében. És akkor ennek a mindig unott, fáradt arcú fiúnak megremegett a szája, és a szeme könnyel telt meg.

Én, betoji nyúl, erre persze teljesen kikészültem! Nem kellett volna kérdezősködnöm, az egészbe belemennem – gondoltam, és szidtam magamat elhamarkodottságomért, felelőtlenségemért. Hagynom kellett volna az egészet a francba, a jó büdös francba! Az ő ügye, csakis az övé! Nekem már ott az enyém, az én drágalátós Migrén urammal! Az én ügyemet is alig bírom már, nemhogy most még valaki másét is akarnám! – gondoltam.

De ekkor már nem volt visszaút. A fiúnak folyt a könnye.

A virágos profilkép tulajdonosának friss üzeneteit rendre húzta le a számlapon. Aztán egy, csütörtök éjjeli üzenetnél ujja megállt hirtelen. És itt már nem volt szükség fordítóra, mert a csupán egyetlen fényképből álló üzenet minden szónál ékesebben beszélt.

A fiú nagybeteg, novemberig még a város egyik általános iskolájába járó, öccsét láttam, kiterítve, élettelenül, egy kórházi ágyon. Egyből felismertem a bátyjáéhoz megszólalásig hasonló arcvonásaiból.

Megszólalni se tudtam nyomorúságomban. Nem szabad sírnom, nem szabad, hajtogattam magamban. Máskülönben a fejemben egyből elszabadul a pokol. Nem szabad sírnom, nem szabad, ismételgettem magamban.

– Nem halt meg – mondta közben a fiú. – Kómában van – tette hozzá egész halkan.

És az állapota, „a helyzet” természetesen „változatlan”, villant át rajtam rém keserűen.

Ekkor már nekem is könnyezett az egyik szemem.

Tudtam, valamit azonnal tennem kell, hogy elejét vegyem a sírásnak. És nem egy nagyon erős, gyógyszerekkel se enyhíthető migrénroham megelőzése érdekében, hanem azért, hogy a fiú is mielőbb abbahagyja a sírást. Hisz tisztában voltam vele, hogy a jelen helyzetben nekem csupán előnyös, de neki létszükséglet talpon maradnia.

Egy határozott mozdulattal jobbommal kezet szorítottam hát a fiúval, a bal kezemmel pedig bátorítólag megveregettem a vállát, aztán adtam neki egy zsebkendőt, s így szóltam:

– Délután háromkor vagy később, amikor neked megfelel, várlak matekozni. Tudod, hol lakom. Eljössz? – kérdeztem.

Szomorúan, de beleegyezően bólintott.

Most csütörtök van. Hétfő óta minden délután jár hozzám matekozni, háromtól hatig. A testvéréről nem beszélünk, se az anyjáról, se az apjáról, aki elhagyta őket. Semmi mással nem foglalkozunk, mint a matematikával. Matekozunk, körömszakadtáig matekozunk. (Mától már az én régi, egyetemi tankönyveimből, hisz ő a legjobb matekos az egész suliban.)

Ketten kapaszkodunk immár az én drága számaimba, az én nagyszerű matematikámba. Kapaszkodunk mindketten, egyre kapaszkodunk, mert tudjuk, véresen komoly a helyzet. A változatlan helyzet, ami tegnap még elfogadhatatlan volt, ma már – fájó kimondani, de attól még igaz – kevésbé elfogadhatatlan. Merthogy Migrén úr kioktatott: a dolgok fordulhatnak még rosszabbra. Vagy jobbra! – vetettem neki ellent. Gondolom???!!! – dörrent rám gúnyosan. A mostani helyzetben?!

Migrén úr három hete kínoz szakadatlan. Őrli, kalapácsolja a fejem, vési, vájja a szemem. Zaklat őrült feltevéseivel és lehetetlen kérdéseivel.

Hogy én vajon mit fogok tenni, ha a következő órán üres lesz a litván padja? Ha egy délután nem jön el hozzám a fiú, én vajon mit teszek majd?

Mit fogok tenni – mondjam már meg! –, ha a helyzet nem lesz többé változatlan? Mit fogok tenni, ha meghal a litván öccse? Mit fogok tenni, ha beteljesül a jóslat, és a balti köztársaságokat is eléri a háború? Mit fogok tenni, ha a litván megkapja a behívót?

És végül még azt mondjam meg, de azt aztán sürgősen, mit szándékozom tenni ÉN, ÉN, ÉN, ha bennünket is elér a háború, és a frontra viszik a 4. d-ből azt a gyereket is, aki valahol a litván környékén ül, és a jelen pillanatban (a változatlan helyzetben) a háborút csupán játssza még!