Tornai Helga
2023. július 9.
TORNAI HELGA:
NEVETVE ÖREGEDNI MEG?
Soha nem tagadott le egyetlen évet sem a korából. Ha kérdezték, mennyi idős, könnyedén, lazán mondta: huszonnyolc, huszonkilenc, harminc… Eszébe nem jutott volna megsértődni… kikelni magából… odaordítani a kíváncsiskodóknak, hogy mi a csuda… hallatlan… mily rettenet… hogy egyesek mit meg nem engednek maguknak! Nem restellnek tapintatlanul, faragatlanul, vérlázító módon faggatózni!
Hány éves? Kíváncsiak rá? Semmi gond, örömmel elárulja! Csak utána borzasztó meglepetésükben el ne ájuljanak!
Ha szépen kéri, megkapaszkodnak hát jó erősen a karfában… az ajtófélfában… a Péter… a Géza… a Kálmán karjában? Igen? No akkor füleljenek! Ő bizony harminckettő… harmincnégy… sőt, harminchét is megvan már!
Te jó ég! Mi történt? Lefordultak a székről? Hanyatt vágódtak? Sokkot kaptak? Hívni kell a mentőket?!
Ő vétlen! Ő megmondta, hogy készüljenek! Ő felhívta rá a figyelmet, hogy válasza szerfölött meglepő lesz!
Vagy ismernek tán még egy olyan pompás harmincast, mint ő? – tudakolta némán, incselkedő, kacér tekintettel.
Ha nem kérdezték, hány éves – hisz egy-egy tapintatosabb, finomabb lény azért hébe-hóba, erre-arra csak akad… és nem lehetne tán Dunát rekeszteni azokkal a szánalmas figurákkal, akik meg bizonyos kérdéseket pusztán sárga irigységből nem tesznek fel? –, ő akkor is talált rá módot mindig, hogy életkorával előhozakodjon.
Vajon kitalálják, hány éves már? – tudakolta ismerőseitől. Halványlila gőzük sincs? Saccoljanak legalább! Harmincnyolc? Harminckilenc? Legfeljebb negyven? Azt mondják? Szép is lenne! Negyvenhárom… negyvennyolc… ötvenhárom…
Ej, az élet egykettőre elszáll! Tegnap még tizennyolc volt, s ma már ötvennyolc!
Hogy rajta az idő múlása egy cseppet nem látszik? Úgy vélik? Hogy ő jó géneket örökölt volna? – nevetett a még mind meglevő és szinte hibátlan fogait dicsekvőn, büszkén villantva meg. Huncut kis hízelgők! – húzta be roppant hiún a még igazán nem nagy, de zsírosodásra már észrevehetően hajlamos hasát.
Nagymama lett! – újságolta aztán egy nap nagy boldogan egy idős házaspárnak. És… apropó, kezdte dicséretre sóvárogva, gondolnák, hogy áprilisban már ő is betöltötte a hatvanat?
No, jócskán elszámította magát! Tudniillik a házaspár – ahelyett, hogy megdicsérte volna a korához képest határozottan üde bőrét és csinos alakját – körülbelül a következőket mondta: hatvan? Nagymama? Nem vitás, ez az élet rendje. Elillan a fiatalság, megöregszik az ember, és, ha szerencsés, nagyszülő lesz.
Micsoda?! Hogy ő megöregedett volna?! Tényleg kinézik belőle a hatvanat?! Vagy talán még ennél is idősebbnek gondolják?! – rémült meg. Nem hitte volna, hogy ekkora a vész. Hogy a karján kicsit petyhüdt, megereszkedett a bőr, az kétségtelen. És igaz, mintha a feneke is összeesett volna az utóbbi időben. A gyönyörű domborulat már sehol! Igen, tagadhatatlan, a hátsója teljesen lelapult, elsatnyult. És azok az egyre szaporodó nyavalyás ráncok a szája körül! De hogy ő hatvannak ki is nézzen, mint a vele egyidős, de a nála mégis jóval öregebbnek tűnő barátnői, az Abigél, az Anasztázia, a Henriett meg a Helga, az lehetetlen! Vagy mégsem? – ijedt meg.
És amikor néhány nappal később kérdezés nélkül egyből csupán a nyugdíjasjegy árát kérték tőle egy kiállításon, még jobban megijedt.
Tornázhatna egy kicsit, villant át rajta. Egy kis karkörzés esténként, s egykettőre újra formás a felkar, olvasta egyszer valahol. A mellét meg… felvarrathatná, s utána akár melltartó nélkül is járhatna. Az lenne csak a buli! – álmodozott.
És ha kivetetne a hasából is egy fölös darabot? S azt utána a fenekére tetetné át? Hű! A hapsik hogy bolondulnának újra az ő formás-párnás hátsójáért! Az arcán pedig… igen, igen, kifeszíttethetné a bőrt. És akkor eltűnnének a szája körüli ráncok… és neki a beavatkozástól biztosan nem lenne olyan szörnyű lárvaarca, mint Líviának! Hát nem hülye a nő?! Egy dilettánsra bízta magát! Az arcán akart spóroni az ostoba!
És az ajka? Mi lenne, ha azt meg feltöltetné? – töprengett egyre csak.
Majd hosszas töprengés és gondos mérlegelés után végül egy kényelmes és ingyenes megoldás mellett döntött. Nem fog ő se tornázni, se milliókat plasztikai műtétekre költeni, határozta el. Elég, ha a koránál idősebbnek vallja magát, s akkor majd mindenki dicséri, hogy milyen remekül néz ki.
Hatvanhét, mondta, amikor hatvanegy lett. Hatvannyolc, hazudta, amikor a hatvankettőt töltötte be. És igaza lett: csak úgy áradt feléje a sok dicséret!
Árulja már el, ezt hogy csinálja? – néztek rajta végig ismerősei elragadtatva. Mi a titka? Mit eszik? És mi az, amit nem eszik? – tudakolták. Nem sárga a foga… nem dohányzik, ugye? Hangversenyekre, tárlatokra jár? Képzi magát szakadatlan, hogy szellemileg ennyire friss? És sokat utazik? Túrázik is, igaz? Egyedül vagy barátokkal? Merthogy a kedves férje… persze, persze, jaj, hallották… még a nyáron… hirtelen, egész váratlanul… fogadja őszinte részvétüket!
Valóban? Hatvannyolc volna már? Viccel???? – hitetlenkedtek először, akiknek csak mondta hamis korát.
Vagy komolyan beszél? – bizonytalanodtak el később néhányan. Nem tréfál? No, akkor nem árt, ha tudja, hogy legkevesebb tíz évet nyugodtan letagadhatna. Nem gondolja??
Telt-múlt az idő, és ő boldogan, elégedetten, szűnni nem akaró dicséretek és bókok közt, betöltötte előbb a hatvanháromat, majd a hatvannégyet… Hanem ám, a hatvanötödik születésnapja másnapján rettenetes dolog történt!
- De szép! – állították meg új szomszédjai a lépcsőházban. Krokodilbőr, nemde? – húzták végig ujjuk retiküljén elragadtatva.
- Természetesen! – felelte, s lelkesen újságolta, hogy a táskát az előző nap, a hetvenedik születésnapján, ajándékba kapta.
- Egy ilyen szép kerek számhoz illik is egy ilyen csodás ajándék! – jegyezték meg a szomszédok. – Hetven? Gyönyörű kor! Tiszta szívből gratulálunk! – mosolyogtak kedvesen, s már siettek is dolgukra.
Ő meg sokáig egy lépést, annyit nem tudott tenni a döbbenettől! Levegőt is alig kapott!
Borzalom! Elhitték, hogy ő már hetven???!!! Pedig hetente jár a fodrászhoz! És akkor… akkor nem érne egy fabatkát sem a sok frissítő pakolás a kozmetikán??
A rém kellemetlen esetet követőleg napokig nem mozdult ki otthonról. Szívét roppant keserűség töltötte el. Most hogyan tovább? – tanakodott egyre csak, s megpróbált közben arra is rájönni, vajon miért kell neki unos-untalan a koráról fecsegnie. Valami pszichés zavara lehet, állapította meg végül, s ezzel a kérdést egyszer s mindenkorra lezártnak tekintette. (A gondolat, hogy problémájával szakemberhez forduljon, fel se merült benne.)
Immár csak azt kellett kitalálnia, hogyan tovább.
Ha azt, hogy ő hetvenéves, már könnyen elhiszik, akkor a legjobb, ha egy olyan képtelenül magas életkort mond a magáénak, amelyet a földön egyetlen épeszű lény el nem hihet. Másnaptól majd azt hazudja, hogy nyolcvanéves, vagy, ha kell, akár még öregebb: nyolcvanegy… nyolcvanhárom… vagy a biztonság kedvéért – miért is ne? – rögtön inkább kilencvenhárom éves! – tökélte el.
És ennek megfelelően cselekedett. Elég okosan. Új stratégiájával ugyanis egy régen keresett, titkon áhított belső békére, nyugalomra lelt. Igaz, senki nem hitt neki, de ártalmatlan kis füllentéseiért csupán a gonosz emberek gúnyolták ki. (És szerencsére csak a tudtán kívül, a háta mögött.) A többiek jóízűen vele együtt nevettek, sőt, hahotáztak, amikor kimondta már-már matuzsálemi korát, Csodálták viselkedését, bátorságát. Chapeau! Mer az árral szemben úszni, gondolták. Vállalja éveinek akár a dupláját. És nyilvánvaló, hogy nem görcsöl a mély ráncaitól, a sötét foltokkal teli bőrétől, a csoszogó lépteitől, a fűzfaág módjára lassanként már földig görbülő hátától, a vékony szálú, roppant gyér, sárgásfehér hajától… Próbálja – a testét marcangoló, láthatóan egyre több s egyre súlyosabb, kórok ellenére – humorral, derűvel szemlélni az életet. Százhúsz… százötven… vagy immár kétszáz évesen? – nevettek az emberek, fiatalok, középkorúak, öregek egyaránt, és nevetésük – micsoda érdekes egybeesés! – csak pont halála napján csendesült el. Amikor a hatóságok – az alacsony születési számra, a megnövekedett várható átlagos élettartamra és az idős emberek egyre pozitívabb, vidámabb életszemléletére hivatkozva – bejelentették, hogy a nyugdíjkorhatárt bizony ismét megemelik. S MINDEN KORÁBBINÁL JOBBAN!
