Tornai Helga
2023. május 10.
TORNAI HELGA: SENKI
A lakást az örökösöktől vette, akik nem meséltek neki az előző tulajdonosokról. Igaz, miért is tették volna? Ők az örökhagyók egykori otthonát, nem pedig életrajzát árulták.
A vásárlás előtt a szép, harmadik emeleti lakásban megmutattak neki mindent, amit csak lehetett. Többek közt, hogy a hálószoba délelőtt kapja a legtöbb fényt, a nappali meg délután… hogy a konyha tágas, szellős, tetszetős… hogy a fürdőszoba kimondottan nagy és világos… hogy a spájz ugyan kicsi és sötét, de garantáltan csótánymentes.
Megnyugtatták, hogy a szomszédos lakásokból egyetlen hangos szó nem hallatszik át a vastag falakon. Egyébként akkor se lenne gond, ha a falak papírvékonyak lennének, magyarázták még, merthogy ebben a házban soha nincs veszekedés, kutyaugatás, sírás-rívás, duhajkodás… Itt mindenki csendesen él, nagy békességben a többiekkel, hangsúlyozták. És ha tudná, hogy a lakók, akik mellesleg még mind a régiek, milyen kedvesek!
Hogy gyerekek a házban? Dehogy! A gyerkőcök már felnőttek, s innen rég elköltöztek. Tényleg csöndes hát a ház, elhiheti, bizonygatták. Kutyaugatás meg – ha már egyáltalán felhozták –, ne aggódjon, itt soha nem hallott, mivel a tulajok a kezdet kezdetén azonnal írásba foglalták, hogy az épületben tilos az állattartás. Nem lehet itt se kutya, se macska, se aranyosan cirpelő madárka, se félelmetesen csörgő kígyó…
Ha valaki megszegi a tilalmat, az természetesen súlyos szankciókra számíthat, figyelmeztették. De visszatérve még a zajra, nem árt, ha tudja: a ház csendrendelete kimondja, hogy egész hétvégén, hétköznap meg este héttől reggel hétig bűntett porszívózni, mosógépet járatni, falat fúrni, kalapálni, esztergálni, dobolni, zongorázni, trombitálni.
Mivel ő nem szándékozott új otthonában se állatot tartani, se porszívózni, se különösképp muzsikálni, megvette a lakást, amely főként a fekvése miatt tetszett neki. Maga a ház a zöld övezetben volt, negyvenöt perces gyalogútra munkahelyéhez.
Ő rettentően szeretett gyalogolni! Igaz, kizárólag egyedül, mivel gyaloglás közben csakis magával kívánt foglalkozni, az emlékeivel, a feladataival, a terveivel… Ha hébe-hóba megpróbált valaki melléje szegődni, azt hamar lerázta. Ha másképp nem ment, feltűnő szófukarságával, nehéz hallgatásával. Keményszívű, rossz ember lett volna? Ki tudja? Mindenesetre ki nem állta, ha felesleges beszéddel zavarják, azt meg pláne nem szenvedhette, ha szimatolnak utána. Mindenki magával foglalkozzon! – volt a kedvenc mottója.
Ha az örökösök legalább egy kicsit beszéltek volna neki a régi tulajdonosokról, a házban felettébb népszerű, magas kort megélt biológus házaspárról, azaz Botanikusékról, akkor valószínűleg másképp alakulnak a dolgok… akkor tudja, mire számítson, mit kívánnak tőle. A lakók ugyanis – bárminemű fejtegetés, magyarázat nélkül – automatikusan elvárták tőle, hogy kitöltse a házaspár halálával támadt űrt a közösség életében. Mivel ő ezt nem tette, önző, barátságtalan, rideg alaknak találták, s egykettőre kígyót-békát kiáltottak rá.
Megveszi a két harmadik emeleti lakás közül a szebbiket, a világosabbat, a nagyobbat… felújíttatja, berendezi, s nem tart lakásszentelőt?! Megfosztja a lakótársait attól, hogy örömében osztozzanak?? Nem kér Savanyúék hulla jó pálinkájából, se Ménesné omlósabb-már-nem-is-lehetne pogácsájából??? Derogál neki velük ünnepelni?
Lemegy a lépcsőn, s a hölgyeknek csak épp odamorog egy vézna csókolomot?? És… és… és nem gondolja, hogy jobban tenné, ha hajadonfőtt helyett inkább kalapban járna?! Botanikus úrnak volt rendes fejfedője. Még nyáron is! És azt a hölgyeknek tisztelete jeléül mindig megemelte! Akkor is, amikor a keze… bizony, bizony, már jócskán remegett. De tudja is ő, inkább még fiatal, mint középkorú, nyegle, utálatos alak, mi a tisztelet!
Tényleg, lenézi őket, vagy mi? Ha az ember Botanikus úrhoz és nejéhez szólt, ők nem húzták a szájuk! Ők örömmel társalogtak! Pedig volt dolguk, tengernyi! Nehogy már azt képzelje, hogy Botanikusék tétlenül, lustán élték idős éveiket! Nyugdíjasokként is benn kutattak az intézetben… és kinn a kísérleti telepen, fenn a hegyen! Ő meg hol van egész nap??? Mit csinál? Merre csavarog?
Egyáltalán, hogy tudta megvenni a lakást? Honnan volt rá pénze? Botanikusék például egy ajkai nagynénitől örököltek. Az ő pénzének köszönhették, hogy annak idején ide költözhettek. Tótéknál az asszony nyert a lottón. Vékonyék, Szelesék és Egriék részletre vették a lakást, Gulyásék meg… De igaz is, Örökösök mesélték, hogy ő az egész összeget rögtön kifizette. Egyszerre s készpénzben mind a huszonhárom milliót!
Ő soha nem volt házas, hogy ilyen gazdag? Vagy igen? Csak amikor elvált, róla nem nyúzták le olyan csúnyán a bőrt, mint Botanikusék fiáról? Ő nem fizet az asszonynak tartásdíjat a gyerek után??? Van egyáltalán gyereke? És új nője? Tán férjes a kicsike, hogy titkolni kell… hogy ő nem jár ide? Na, ki vele: férjes a cafka?! És melyik hotelben van a légyott? Hol szexelnek? És biztos, hogy nem perverzkednek???
Beköltözött hát a „nyegle, utálatos” (s tán még perverzkedni is szokó) „alak” a szépen felújított, tágas, világos, harmadik emeleti lakásba, és megpróbált úgy tenni, mintha észre se venné azt a szerfelett nagy – és számára teljességgel érthetetlen! – ellenszenvet, amelyet a lakók iránta tápláltak… és a legkülönfélébb módon egykettőre ki is mutattak!
Ferde szemmel néztek rá. Köszönését csak foghegyről, vagy egyáltalán nem fogadták. Nevét eltüntették a levélszekrényéről. Névtábláját lecsavarozták a lakása ajtajáról. Az udvaron a nyárfához támasztott biciklijét pedig hol a fenyőfa alá tették át (hadd csöpögjön ott rá a sok jó gyanta!), hol meg az egyik ablakpárkány alá penderítették (hadd hulljon ott rá a sok jó madárürülék!).
Előbb-utóbb csak felhagynak a kisded játékaikkal, s leszállnak róla, gondolta. Tesznek rá, hogy ő üdvözli-e őket, vagy sem? Helyes! Legalább nem zaklatják többé. Marhaságokkal, hogy korábban hol lakott! Hogy pontosan mivel is foglalkozik, és hogy van-e családja, apja, anyja, mostoha-, esetleg féltestvére, fia, lánya, egyéb pereputtya meg Belzebúbja! Hogy letépték a nevét a levélszekrényéről, azt hiszik, háborítja? Frászt! Nem vár ő se levlapot, se számlát! Ő mindent a neten intéz! A réztáblát meg, neve pokolian giccses bevésésével, csak azért szereltette fel, hogy meg ne sértse az unokatestvérét, akitől azt ajándékba kapta. Tulajdonképpen hatalmas szívességet tettek neki azzal, hogy őt megszabadították attól a förtelemtől! A bicikli pedig… ugyan! Napok kérdése, s meglesz a garázs!
A lakókat eleinte ette a méreg, hogy nem fog a férfin ellenszenvük. Dühöngtek, amiért ő, minden sértésük, támadásuk ellenére, látszólag ugyanúgy viszonyul hozzájuk, mint korábban: közömbösen, egykedvűen. Hiába volt hát minden erőfeszítésük! – bosszankodtak.
Ha már nem tért meg, ahogy eleinte szerették volna, legalább vált volna méltó ellenséggé! De nem, ez az alak, hiába izgatják, nem ugrik, nem reagál! – panaszkodtak egymás közt. Míg végül meg nem állapították, hogy akkor meg már nem is izgalmas az egész, s kár lenne még több idejüket elpazarolniuk erre a furcsa szerzetre.
A lakók elunták hát a mókát, s pontosan az történt, amit ő megjósolt: leszálltak róla. Bár a kerékpárját még el-el tolták a nyárfa alól, de csak puszta megszokásból. Hiszen lassanként ők is éppen olyan közömbösek lettek iránta, mint amilyen – véleményük szerint – ő volt irántuk. Már rég nem érdekelte őket, hogy az új lakó – akit ők maguk között Senkinek hívtak – mivel foglalkozik… miért nincs kalapja… volt-e felesége… van-e nője… honnan volt egyben huszonhárom milliója…
Átnéztek rajta, át… ameddig csak tehették.
Hanem aztán egy vasárnap reggel Senki hirtelen ott termett Pintérné konyhájában. Az asszonnyal és annak hörcsögével éppen szemben! No, most már nem lehetett csak úgy egyszerűen átnézni a férfin!
Pintérné félelemtől eltorzult tekintettel bámult bele Senki arcába. Fogalma se volt, hogyan juthatott be hozzá a férfi. Ő nem engedte be, vagy mégis?
– Mit akar? – tudakolta, amikor roppant félelmén végre sikerült valamelyest úrrá lenni, de a választ már meg se várta. – Nem viheti el! Nem! Megértette?! – ráncolta a homlokát. – Nem adom! – ölelte magához a hörcsög ketrecét.
– A főcsap – mondta közben a férfi. – A főcsap – ismételte türelmetlenül. – Hallja egyáltalán, amit mondok?! – csattant fel. – Nyögje már ki, hol az az istenverte csap! – ordította.
De az asszony mintha meg se hallotta volna.
– Nem viszi el, ugye? – nézett most a férfira könyörgő tekintettel.
– Én nem, de a víz igen, ha nem zárjuk el azonnal azt a csapot! – kiabálta Senki.
És Pintérnének végre leesett, hogyan juthatott be a férfi a lakásba.
Igen, igen, az úgy volt, hogy… hogy ő az asztalnál áll, a kakaóját készíti, amikor egyszeriben arra lesz figyelmes, hogy folyik a víz mindenfelé. Honnan jön? A falból? A konyhaszekrényből? Nem tudja, nem látja. De azt már igen, hogy egy szempillantás alatt elborítja a konyhakövet… az előszobában meg a gyönyörű, új szőnyeget! És folyik ki a lépcsőházba…
Feltépi a lakásajtót, hogy elállja a bitang víz útját, de az folyik, folyik akadálytalanul, le a lépcsőn, le a pincébe, ahol Vékonyék a krumplijukat tartják a földön, Tóték meg…
Jaj, jaj! Érzi, tudja, egyedül nem boldogul. Segítségért akar kiáltani, de kapcsol: a hörcsög! Rohan hát vissza a konyhába, hogy elrejtse szegénykét, mielőtt még kitudódna… mert az a nyomorult tilalom…
A víz ömlik ki a lépcsőházba… Senki egy pillanat alatt bukkan elő a semmiből, lép be a tárva-nyitva hagyott ajtón, s tart őutána, egyenest be a konyhába. De nem a hörcsögért, hanem – te jóságos ég! – a főcsapért jön!
Mihelyt tudatosult az asszonyban, hogy a férfi nem ártani, hanem segíteni akar, valamelyest megnyugodott. Akkor meg szinte teljesen, amikor a főcsap elzárásakor Senki még az életére is megesküdött, hogy a hörcsögről soha senkinek egyetlen szót nem ejt.
Érdekes az eset, de a lényeg benne csak az, hogy Pintérné ezután már tényleg nem nézhetett át Senkin, ha nem akarta, hogy az esetleg megorroljon rá, és sértődöttségében felfedje másoknak az ő féltve őrzött titkát. Megjegyzendő, ahogy telt-múlt az idő, a házban egyre kevesebben engedhették meg maguknak a luxust, hogy csak úgy keresztülnézzenek a férfin. És mindegyiküknek megvolt rá a maga jó oka. Létra úrnak például a hirtelenjében katasztrófálissá vált anyagi helyzete lehetetlenítette el a Senki iránt tanúsított korábbi közömbös magatartását.
Létra úr, amikor nyugdíjba ment, az összes megtakarított pénzét tőzsdei részvényekbe fektette be. Szerencsés tranzakcióinak köszönhetően aztán évekig kényelmesen élt ezekből. De egyszer csak elpártolt tőle a szerencse, s attól kezdve oly ügyetlenül vásárolt és adott el, hogy végül se pénze, se részvénye nem maradt.
Zsebében egy fillér se… szájában meg az új, rémesen drága fogsor, amit még ki se fizetett! – kesergett a lakásából kilépve egy nap. Ha legalább fizetség nélkül visszaadhatná! – ábrándozott szomorúan. Hogyan fizesse ki, ha háromhavi nyugdíjánál is többe kerül? – töprengett a lépcsőn lefelé menet, amikor tekintete egyszeriben megakad ám a vele éppen szembe jövő Senkin! És hogy elámul, amikor azt hallja, hogy jó hangosan – és ráadásul előre – még ő köszön a nála sokkal fiatalabb férfinak!
A Tudatalattival nem könnyű. Képes néha annyira meglepni az embert. Létra úr is borzasztóan elcsodálkozott. Először. Azután, mihelyt sikerült megfejtenie elképesztő viselkedése okát, úgy érezte, egy csapásra helyrejött az egész élete. Meg van mentve! – ujjongott, s örömében táncolni lett volna kedve.
Napokon keresztül leste lakása ablakából minden áldott délután, mikor fordul be Senki az utcájukba, s amint látta, hogy a férfi belép a kapun, sietett elébe, hogy a lehető legnyájasabban üdvözölje.
Így telt el előbb egy hét, majd kettő, aztán Létra úr összeszedte minden bátorságát, s megállította Senkit, aki utálta, ha piszlicsár dolgokkal zavarják, de azt már nem bánta, ha az emberek komolyabb gondjaikkal fordulnak hozzá. És ilyenkor, ha módjában állt, segített megoldani a gondot, a problémát. Ezúttal is ez történt. A műfogsorra a kívánt összeget természetesen kamatmentesen és azonnal kölcsönadja, mondta. Még aznap bedobja Létra úr levélszekrényébe, Létra úr meg a kölcsönt megadja, mihelyt meg tudja. De a dolog nem sürgős, egy cseppet nem az, hangsúlyozta. Fő, hogy többé szó se essen róla! Merthogy a hálálkodás merő kispolgári csökevény, magyarázta.
Létra úr boldog volt a kölcsönnel, egyből kifizette a fogsort, és – Pintérnéhez hasonlóan –többé ő sem nézett át Senkin. Mint ahogy Gaálné sem, akivel Senki egy hétvégén a városukhoz közeli, népszerű fürdőhely egyik melegvizes medencéjében akadt össze. Az asszony nem a férje, hanem egy idegen férfi karjaiban repdesett a boldogságtól éppen, amikor Senki lába a bordájába ütközött. „Ugye nem árul el?” – suttogta ijedten a hűtlen asszony. „Dehogy!” – rázta a fejét tagadólag Senki, s úszott máris tovább.
A nő azonban nem bízott a férfiban. Ígéretét hitte is, meg nem is. Mindenesetre a történtek után próbált vele, ha nem is baráti, de legalább köszönő viszonyban lenni.
Teltek-múltak a hónapok, s úgy tűnt, a lakóközösség végre ismét olyan, mint a régi szép időkben. Senki ugyan még mindig nem mondott el magáról semmit, de nagyon úgy látszott, ő most már így is tökéletesen megfelel mindenkinek. Hisz időközben visszatették névtábláját lakása ajtajára, kiírták nevét a levélszekrényére, köszöntek, sőt, sokan előre köszöntek neki, a biciklijéhez meg már puszta megszokásból se nyúltak.
Hanem egy kedd reggel borzasztó dolog történt. Szörnyű dörömbölés ébresztette a házat.
Két, Senkihez hasonló korú és öltözetű, férfi volt az. Ütötték-verték Senki lakásának ajtaját, hogy Senki tüstént, de tüstént jöjjön elő, mert ha nem, felfeszítik az ajtót, s ők mennek be érte a lakásba, hogy kihozzák őt onnan élve vagy halva. No, Senki nem jött elő, hiába fenyegették. A fenyegetőzők azonban nem váltották be ígéretük. Nem törték fel az ajtót, nem mentek be emberükért a lakásba. Egy idő után pedig egyszerűen továbbálltak.
Erre a lakók előbb óvatosan kidugták a fejüket az ajtókon, hogy megnézzék, tiszta-e a levegő, majd, amikor úgy ítélték, hogy az, előmerészkedtek a lakásokból.
– Mi történt? Mi történt? – tudakolták kórusban, tekintetüket a harmadik emelet felé fordítva, ahol Senki közvetlen szomszédja állt pizsamában a korlátnál.
– Verték az ajtót! Püfölték! – mesélte a szomszéd zaklatottan. – És mielőtt elmentek, telefonáltak… telefonáltak… A kukucskálón át láttam… láttam, hogy… – magyarázta a szokatlan eseménytől egész feldúltan.
– És? Mit mondtak? – vágtak szavába türelmetlenül a többiek. – Mit?? Mit?????
– Csak egyetlen szót! Azt, hogy „jöhetnek”! – kiáltotta félelemmel teli hangon a pizsamás szomszéd.
– Felfeszítik az összes zárat! Mindannyiunkkal leszámolnak! Mindannyiunkat kinyírnak! – üvöltötte valaki.
Erre elszabadult a házban az őrület. Mindenünnen hasonló, vad rémülttel teli kiáltozások hallatszottak. Olyanok, hogy ezek nem viccelnek, ezek profik, ezeknek van pénzük, ezek nem piszkolják be a kezük… ezeknek csak egy telefonjukba kerül, s rögvest jönnek a bérgyilkosok, akik jó pénzért lemészárolják mindannyiuk!!
No, ettől a ház lakóira váró rettenettől Savanyúné úgy bepánikolt, hogy villámgyorsan határozott: nyomban hívja a rendőrséget. De még mielőtt megtehette volna, máris rendőrök léptek be a lépcsőházba, akik előbb visszaparancsolták a lakókat otthonaikba, majd felfeszítették Senki lakása ajtaját, és bementek a férfihoz. Aki némán, mozdulatlanul ott ült kesztyűben a nappaliban… lenn a földön, hátát a könyvfalnak vetve. Nyakán kötél volt, fején műanyag zsák.
A két ismeretlen férfi helyett így hát a rendőrség vitte ki Senkit a lakásból. De természetesen csak azután, hogy megtörtént az ilyen esetekben szokásos helyszíni szemle.
Senkit nem szerették a lakók, halála azonban felettébb nyomasztotta őket. Annyira, hogy úgy tűnt, a férfi így holtan még nagyobb teher a számukra, mint amekkora életében volt.
Mi történt, tudja már a rendőrség? Van elképzelésük? A sötétben tapogatóznak, vagy elindultak már egy jobbfajta nyomon? – kérdezgették egymást rettentő feszülten napokon át. Mígnem egyikük hozta a hírt, hogy megállapították: Senki, minden kétséget kizáróan, öngyilkos lett.
Örültek az újságnak. Egész megkönnyebbültek, látszott rajtuk, látszott, tagadhatatlanul.
Lehet, hogy fel se merült bennük a gondolat, hogy ha ők másképp viselkednek Senkivel, akkor ő talán nem öli meg magát?
Lehet, hogy csak magukra tudtak gondolni? Arra, hogy így ők nincsenek többé veszélyben, mert a két férfi ezek után biztosan nem fogja bántani őket?
Mindenesetre örömük, könnyebbségük nem tartott sokáig, mert hamarosan kiderült: Senki valójában bűntény áldozata lett. Az öngyilkosságot a tettes vagy a tettesek csak szimulálták. Az előzőleg már megfojtott Senkit a könyvfalhoz csupán odatámasztották. A nyakára tekert kötél soha nem lógott azon a kampón, amelyet, a könyvfalból kiszakadva, az áldozat bal combja alatt talált a rendőrség.
Most rettentő aggodalom, félelem lett úrra a lakókon. Nem volt már kedvük szomszédolni. Bezárkóztak otthonaikba, s azokat csak akkor hagyták el, amikor muszáj volt nekik. Például, amikor kihallgatásra idézték be őket a rendőrségre.
Ki gyűlölhette a férfit annyira, hogy képes legyen őt hidegvérrel meggyilkolni? – volt a nagy kérdés. És milyen remek! Csak úgy özönlöttek a lehetséges válaszok mindenhonnan. A sajtó, a tévé, a rádió hosszú hetekig tárgyalta az ügyet, a sok-sok feltevést. Úgy tűnt, egyetlen fórum, egyetlen ember nem hallgat a városban, mindenkinek van valamilyen ötlete, elképzelése.
És természetesen a lakóknak is volt az ügyről elgondolása.
Kémek keze van a gyilkosságban, állította Szeles úr, amikor kihallgatták. A megboldogult is az lehetett, magyarázta. Magáról semmit el nem árult, de másokból… másokból rettentő fortéllyal mindent kiszedett! Kerülte a feltűnést… pontosan úgy, ahogy a valódi kémek szokták, s nem azok a flancos James Bondok! Galambszürke kabátban járt, tipikus kémkabátban, gyalog vagy biciklivel. Hová? Hát kémkedni! Oda, ahova rendelték, utána meg a főnökeinek jelentést tenni… természetesen személyesen, a legnagyobb diszkrécióval. Hogy neki soha nem jött postája, nem lehetett véletlen. Mint ahogy az sem, hogy annyi kápéja volt, amikor megvette a lakást. Milliókat becsületes munkával egy élet alatt nehéz összeszedni, nemhogy fiatalon!
Gulyásné dicsekedett, hogy neki biztos tippje van. A nyakát teszi rá, hogy az áldozat kábítószerkereskedő volt – mondta a nyomozóknak. Merthogy a fiától hallotta, manapság csakis a kábítószerkereskedelemből lehet különösebb munka nélkül jól élni. Legalábbis míg le nem csukják vagy ki nem nyírják az illetőt!
Tót úr azt mondta, szerinte egy felszarvazott férj vagy egy vetélytárs végzett a férfival, míg Tótné úgy vélte, nem ártana inkább a melegek között jobban körülnézni, mert az áldozat nem volt igazi férfi. Hisz a fickó tekintete még véletlenül se tévedt rá az ő igazán pompás kebleire!
A nyomozók meghallgatták a lakók véleményét, de a kéretlenül szájukba adott magyarázatoktól nem voltak elragadtatva. Csak mert egy harminchét éves férfi nem harap rá egy hatvanas nő cickóira, attól még… – röhögtek. Persze az áldozat szexuális életével azért mindenképpen érdemes lesz még foglalkozni, állapították meg komolyra fordítva a szót, merthogy – miért is ne? – még abban is lehet a dolog kulcsa. Kábítószerkereskedelem? Nem kizárt, de csak annyira valószínű, mint bármi más. Ha Gulyásné a feltevését legalább meg tudta volna indokolni! Mondta volna például, hogy nézzék meg az ezen vagy ezen a téren készült kamerafelvételeket, mert ő ezen vagy ezen a téren látta a férfit kábítószert értékesíteni! Vagy arról számolt volna be, hogy kifigyelte: a házba kétes elemek, drogosok járnak! De nem! Amikor rákérdeztek, miért gondolja, hogy a kábítószerkereskedők ölték meg a férfit, a nő visszakérdezett, hogy miért, szerintük tán lehetetlen??! És az a szakállas kémtörténet! Az aztán mindennek a teteje! Ha legalább néhány évtizeddel korábban mesélték volna! Nincs abban rendkívüli, ha az ember nem köti a dolgait mások orrára. Fecsegni, barátkozni nem kötelező. A munkahelyén mindenesetre elégedettek voltak az áldozattal. Pontos, jó munkaerőnek és fegyelmezett, higgadt embernek ismerték. Aki, mint hangsúlyozták, került mindenféle összeütközést. Mellesleg a barátnőjével is kiegyensúlyozott, hullámvölgyektől mentes, jó párkapcsolatban élt. Nem költöztek össze, de gyakran találkoztak… főként este, a barátnő házában. A nőnek tökéletes az alibije. A gyilkosság idején külföldön volt, egy kongresszuson.
Nincs hát semmi szokatlan, gyanús az áldozat életében, szögezték le a nyomozók. Vagy mégis lenne valami, csak ők nem veszik észre? – tanakodtak. De hiába törték a fejüket, és vizsgálták át újra az összes nyomozati aktát, semmi érdemlegesre nem jutottak.
Mígnem egy nap hirtelen ott volt előttük, amit kerestek: a hörcsög, a leszerelt névtábla, a műfogsor és a pénz, a megemészthetetlenül sok pénz!
Egyikük követte el, vagy együtt tették mindannyian! – derült fel végre a nyomozók arca, miközben az áldozat készülő regényének kéziratát olvasták a komputeren. Megvannak mind, csak a nevek mások, és a ház is ugyanaz, meg az udvar a nyárfával és a kerékpárral! – konstatálták elégedetten.
A lakók bizonyítékok híján persze kikértek maguknak mindennemű gyanúsítást. Légből kapott sztori az egész! Kitaláció! Írói fantázia! – mondták, amikor megtudták, hogyan terelődött a rendőrség figyelme őrájuk.
Pintérné önkívületben őrjöngött. Hörcsög?! Neki??? Hallatlan! Bedőlni holmi irománynak! Neki életében nem volt egyetlen állata! Se papagája, se hörcsöge, se gilisztája! Nem, nem, nem!!
Csakhogy a rendőrség addigra már rég kinyomozta, hogy Pintérnének igenis van egy – a ház szabályzata szerint tiltott! – kedvenckéje.
És akkor? – vonogatta vállát a nő, amint hazugságával szembesítették. Ha van is neki egy egészen apró, parányi hörcsöge, csak nem gondolják komolyan, hogy ő ezért a pirinyó hörcsögért képes lenne kioltani egy emberéletet?! – tudakolta. Á dehogy, erről szó nincs! – nyugtatták meg Pintérnét a nyomozók. Persze azért ne gondolja – mondták még –, hogy akkora újdonság lenne embert ölni egy hörcsögért! A történelemben akad rá példa, hogy egy hörcsögnél, legyen az picurka vagy hatalmas, jóval kevesebbért is öl az, aki fél!
Tényleg, ő is félt, nemde? Ugye félt, hogy kitudódik a titka? Hogy a férfi, esküje ellenére, beszélni fog? És akkor majd neki a drága kis hörcsögéről le kell mondania?
Nincs értelme tagadni a tényeket. Minden le van írva! Az is, hogy ő a kellemetlen eset után hogyan próbált mindenképpen a férfi kegyeibe férkőzni. Egy kis ezzel-azzal: germersdorfi cseresznyével, házi túróval, naranccsal… Az áldozat azonban mindent visszautasított.
Azt állítja, hogy nem félelemből hordta fel a harmadikra a különféle élelmeket, hanem hálából? Azért, mert a férfi megállította a vizet? De az, sajnos, egyszer be nem hívta volna magához, és soha semmit el nem fogadott? Ezt mondja????
Nem tudja talán, hogy nemcsak a félelemtől, hanem egy méltatlannak érzett bánásmódtól is elborulhat az ember agya??! És ha megőrül az ember, akkor nem kizárt, hogy… öl, öl, öl!!!
De ő nem őrült meg, és nem is ölt! – tiltakozott Pintérné hevesen.
Gyilkolni, hogy ne kelljen visszafizetni egy kölcsönt?! Ugyan már! – méltatlankodott Létra úr a nyomozóknak. És honnan szedik egyáltalán, hogy ő egyre kényelmetlenebbül érezte magát, csak mert sehogy sem tudta megadni a pénzt?? Honnan veszik, hogy végül már gyűlölte az áldozatot?! Nem gondolják, hogy ez teljességgel nonszensz?! Az áldozat segített rajta a bajban, ezért ő az áldozatot csak szerethette, becsülhette. És a megboldogult különben is megnyugtatta, hogy egyáltalán nem sürgős neki a dohány, és igen, igen… még kamatot se kért! Tévednek hát, ha azt hiszik, hogy ő kényelmetlenül érezte magát. De az állam… az érezze csak magát kényelmetlenül! Hogy a Létra Elemér tisztességes munkával szerzett nyugdíja még egy műfogsorra sem elég!
Gaálné csak nevetett, amikor megértette, hogy őt meg a fürdővendégszeretőjét gyanúsítják a bűntett elkövetésével. Ilyen jót rég nem hallott, biztosította a nyomozókat, és bátorította őket, mondják csak el a férjének, hogy neki szeretője van, hátha féltékeny lesz az a morc öregember, és végre újra úgy néz majd őrá, ahogy kell. Egyébként, legyintett aztán szomorúan, az egész história, a melegvizes pajzánkodás, nagyon klassz, de nem igaz.
Hogy akkor ő a fürdőt nem is kereste fel az említett napon?
Ki emlékszik már rá! Mindenesetre ő a fürdőbe jár, de egyedül! Pedig valóban megérdemelne már egy, őt a fürdőbe mindig szívesen elkísérő, tüzes szeretőt. Egy olyat, aki érte akár ölni is tudna! Hahaha! Akasztófahumor, mi? Hogy is mondták a nyomozó urak? Ha őt meg a fürdővendégszeretőjét esetleg megzsarolta volna az áldozat…
Ki vagy kik lehettek az elkövetők? – maradt a kérdés sokáig megválaszolatlan. Felmerültek ugyan elgondolások, főként a lakókat illetőleg, de azok, ahogy maga a szó is elárulja, csupán feltevések, elméletek voltak. Hiányoztak a bizonyítékok. De még az egyértelműen gyilkosságra utaló jelek is. Idegen agresszió nyomát se a holttesten, se a tetthelyen nem lelték. Gondos vizsgálatok igazolták, hogy az áldozatot nem ütötték le, és nem kábították el, hogy utána könnyűszerrel végezhessenek vele. De nem is dulakodtak az áldozattal, mert annak a ruháján, a kesztyűjén, annak körme alatt nem volt ott más ember vére, haja, nyála, verítéke.
Mégiscsak öngyilkosság történt hát, tudatták országgal-világgal. És tetszett, vagy nem a végszó, a nyomozást ezzel lezárták. Persze kevesen hitték el, hogy az áldozat az öngyilkossághoz kesztyűt húzott, és úgy fojtotta meg magát, hogy borzasztó légszomjában meg se próbálta letépni nyakáról a kötelet.
És egyáltalán, mi oka lehetett volna az öngyilkosságra? – kérdezték sokan. Depresszió? Ne már, ez a legújabb?! Eddig folyvást arról szövegeltek, hogy életében milyen szerencsés is lehetett! Jó lakása, remek munkája, kitűnő párkapcsolata volt, és még egy könyvön is dolgozott… Probléma egy szál se, s akkor ő egyszeriben úgy határozott volna, megöli magát?! Képtelenség! A lakók tették el őt láb alól! – vélték nagyon sokan. A lakók, akikről rengeteg kétes, vagy egyenest csúnya dolgot tudtak már, s amit még nem, azt is megtudták, mihelyt Senki kézirata könyvvé lett!
Vették Senki könyvét, mint a cukrot. Egyből elkapkodták az első három kiadást. Az örökös nagy szerencséjére, merthogy az a megboldogult lakásával mit se kezdhetett. Árulta, árulta, először jó, aztán fél, majd negyed áron, végül szinte már ingyen is adta volna, csak vigyék! De hiába! Mindenki félt a háztól. Még a lakók is! Akiknek a szörnyű eset után fixa ideájuk lett, hogy a két férfi, aki Senki lakása ajtaján dörömbölt, egy nap rájuk töri az ajtót, és bosszút áll rajtuk… Hogy pontosan miért is? No, ezt csak ők tudták volna megmondani. De nekik, sajnos, eszükbe se volt többé mások orrára kötni bármit is. Szófukar, hallgatag emberré váltak mindnyájan. Csak az utánuk szimatolóknak kiáltották oda rém lelkesen mindig a – hajdanán Senki által is igen kedvelt – mottót, hogy: MINDENKI MAGÁVAL FOGLALKOZZON!
