Tornai Helga
2023. szeptember 24.
TORNAI HELGA: CSILLAGOM
(egyfelvonásos)
SZEREPLŐK: FÉRFI
NŐ
Egy emeleti lakás, pakolóra néző, hálószobája. Balra elöl ajtó, hátrébb, a fal mentén, háromajtós ruhásszekrény. Középen keskeny, üres tér. Mögötte bevetetlen franciaágy, amelynek fejtámlája a nézővel szemben. Jobbra ablak. Az ágy és az ablak között elöl kicsi szőnyeg, poros mamuszok, viseltes papucsok. Mögöttük magasra csavart ülésű, támlátlan szék. A szék mögött állólámpa.
Történik egy vasárnap délután.
A nyári napfény szabadon árad be a függöny nélküli szobába. Férfi a széken ül, a nézővel szemben. Feje oldalt fordítva. Tekintete az ablakon át eléje táruló, autókkal teli, néptelen parkolón. Nő belép az ajtón. Az ablakhoz megy, s nyúl a redőnyzsinórért.
FÉRFI (élesen) Hagyd! (Ellöki Nő karját durván.) (félhangon, tekintete még mindig a parkolón) Pont így sütött a nap… pont ekkora kánikula volt aznap is.
NŐ Engedd, hogy besötétítsek! Ömlik be a meleg! És amúgy is rosszat tesz neked…
FÉRFI (felcsattanva) Hogy mi tesz nekem rosszat, azt egyedül én döntöm el!
NŐ (Vállát sértődötten megrántja.) Ahogy gondolod.
Nő ellép az ablaktól. Férfi mögéje ugrik, s az ágyra löki. Nő a vállára esik, de nem marad fekve, felül azonnal. Férfi melléje telepszik. Most mindketten a nézővel szemben ülnek.
NŐ (unottan) Mit akarsz?
FÉRFI (halkan, elgondolkodva) Nem értem… fel nem tudom fogni…
Nő arcán türelmetlen, bosszús grimasz, aztán düh.
NŐ Elég! Elég az önmarcangolásból! Fáj, persze. Tudom, hogy fáj. De ha még sokáig rágódsz rajta, teljesen bedilizel. Fontos, hogy felmentettek… hogy nem kerültél börtönbe. A pszichiáterek megmondták, hogy te nem vagy hibás… te nem vagy felelős. Garantálták, hogy erős stressz esetén ez bárkivel előfordulhat.
FÉRFI (gúnyosan dünnyögve) Disszociatív amnézia. (hangosan, jelentős éllel) Legalábbis szerintük! (Érdeklődő tekintettel pillant Nőre.) Apropó, te elhiszed?
NŐ (bólintva) Persze.
FÉRFI Elhiszed, hogy minden úgy történt, ahogy azt megállapították?
NŐ (türelmetlenül és hevesen bólogatva) Persze! Persze! Persze!
FÉRFI Te rám bíztad a gyereket azon a szerda reggelen, hogy munkába menet adjam le a bölcsődében. Csakhogy nekem vezetés közben egyedül a munkahelyi feladatok jártak az eszemben, és így teljesen megfeledkeztem a bölcsődéről, ahova én, megjegyzendő, rendesen csak keddenként hordtam a gyereket. Szóval nem ejtettem útba a bölcsődét, hanem egyenest az üzemhez hajtottam. Ott leparkoltam a szokásos helyen, az alvó gyereket meg az autóban hátul, a gyerekülésben felejtettem. (Elhallgat, s várakozásteljes arccal pillant Nőre. De Nő ezt nem látja, mert tekintetét a földre szegezi.) Melóztam – mint az állat! – az üzemben. Közben nem gondoltam se a gyerekre, se a bölcsődére. Csak délután négykor jutottak végre az eszembe… vagy nem is, juttattad (erős nyomatékkal) te őket az eszembe, amikor sírva telefonáltál, hogy: hol a gyererek? Hol van? Hova tettem? Mi a csudáért nem adtam le a bölcsiben?! – bőgted! (felindultan) Te tényleg elhiszed, hogy elfelejtkeztem Csillagomról? Csak mert akkoriban olyan nehéz időket éltünk?!
NŐ (halkan) Hát nem volt könnyű, az biztos. Először meghalt Matild, aztán meg a cégnél váratlanul felmondtak neked, s munkanélküli lettél. (sóhajtva) Rémesen összejött minden!
FÉRFI (eltűnődve) Hónapokig nem találtam új helyet, s akkor te tartottál el engem, meg Csillagomat is, aki az anyja halála után, természetesen, hozzánk került. Aztán megkaptam az állást az üzemben. De a sok új feladatra nem voltam kellőképpen felkészülve... (Megköszörüli torkát, majd elhallgat.)
NŐ (Férfira emeli tekintetét.) Állandó félelemben éltél, hogy esetleg ismét felmondanak neked. Gyomorproblémákkal és alvászavarral küzdöttél. Reggelenként kialvatlanul, égő gyomorral ültél le a konyhaasztalhoz. Beszéltem hozzád, de azt, hogy mit mondtam, szinte meg se hallottad.
FÉRFI És azon a szerdán, amikor kivételesen nekem kellett volna elvinni Csillagomat a bölcsődébe, úgy tettem, mint minden más szerdán: az autóval egyenest dolgozni mentem. (dühösen, egyre gyorsuló tempóban) Mert mihelyt kitettem a lábamat itthonról, törlődött az agyamból a kérésed, a bölcsőde és Csillagom! Az üzemen kívül minden és mindenki egyszeriben eltűnt a fejemből! (Nő szeme közé néz keményen.) Elhiszed, hogy ez történt?
NŐ (Bólint.) El!
FÉRFI De én nem! (Szemében gonoszság villan meg.)
NŐ (Döbbenten mered Férfira.) Ezt meg hogy érted?
Férfi szótlanul, gonosz tekintettel nézi Nőt. Nő megrémül. Felugrik helyéről, de Férfi máris visszarántja maga mellé.
NŐ (dohogva) Tudtam, hogy így lesz. Folyvást itt lebzselsz. Figyeled a parkolót, s filózol szakadatlan. Megmondtam, hogy bedilizel, s tessék, most megtörtént! Ha nem figyelmeztettelek volna ezerszer, hogy nem szabad azon rágódnod, hogy…
FÉRFI (élesen) Hogy hogyan hagyhatta éppen az apja, hogy meghaljon?!
NŐ (kezét Férfi vállára téve) Ne tegyél magadnak szemrehányást! Megmondták, hogy nem a te hibád.
FÉRFI De! (Nő kezét dühösen lesöpri válláról.) Csakis az enyém! (Nő értetlenül néz Férfira.) (számonkérően) Megetetted a dokikkal, hogy az őrült stressz miatt történt az egész?! Elhitetted velük, hogy kihagyott az agyam??? (Mutatóujját Nő mellének szegezi.) Megszántál, vagy mi?
NŐ (Félretolja Férfi ujját.) (homlokát ráncolva, vádlón) Ezt úgy értsem, hogy akkor mégiscsak szándékosan tetted, amit tettél?!
FÉRFI (Keserűen felnevet.) (kétségbeesve, fájdalmasan) Tudod, hány fok lett végül az autóban?
NŐ (sóhajtva) Hatvan.
FÉRFI (eltűnődő tekintettel) Régebben jártunk szaunázni. Nemde? (Nő némán bólint.) Egy idő után, amikor a forróságot már elviselhetetlennek találtuk, mit csináltunk?
NŐ Kimentünk a kabinból.
FÉRFI Aztán?
NŐ Visszamentünk.
FÉRFI De előbb még mit csináltunk?
NŐ (türelmetlenül hadarva) Hűtöttük magunkat, mártóztunk a hideg vízben, sétáltunk, pihentünk… (hirtelen gyanakodóan) Mire akarsz kilyukadni?
FÉRFI Arra, hogy Csillagomnak minderre már nem volt módja. Ő nem szabadulhatott a pokoli hőségtől. Benn hagytam az autóban. A saját apja zárta rá az autót! (kétségbeesve) Fel tudod végre fogni?! (eltűnődve, elérzékenyülve) Talán ha meghallották volna a sírását… még az elején… Ha valaki betörte volna a szélvédőt… az ablakot, s kiemelte volna az ülésből… (hirtelen támadt, meglepő kíváncsisággal) Te meddig bírtad volna?
NŐ (értetlenül) Mit?
FÉRFI (türelmetlenül, bosszúsan) Mit? Ugyan mit? Hát a forróságot!
NŐ (tompán) Fogalmam sincs.
FÉRFI Te tudtad egyáltalán, hogy a gyerekek teste gyorsabban hevül fel, mint a felnőtteké?
NŐ (fejét tagadólag rázva) Nem.
FÉRFI És így adott esetben előbb halnak meg. (Elhallgat. Jelentőségteljes pillantást vet Nőre, de az nem reagál.) (elgondolkodva, Nő arcát vizsgálgatva) Depresszió, mondták. (Sóhajt.) A gyászt fel kell dolgozni, idő kell hozzá, de menni fog, bátorság! Csak ne vigyelek terhes nők és kisbabások közé. És főleg ne beszéljek veled a veszteségről. Merthogy minél nagyobb magzatot veszít el az anya, annál nehezebb neki, értsem meg. És legyünk türelemmel. Majd próbálkozhatunk újra, de nem kell görcsölni. Az első nehezen jött össze, a második lehet, hogy még nehezebben fog. Türelem és figyelem, csak két szó, ne felejtsem! (Elhallgat, várja, hogy Nő mondjon valamit, de az megkövült arccal mered maga elé.) Úgy tettem, ahogy mondták. Türelmes voltam, szerető társ… legalábbis azt hiszem, és nem vittelek terhes nők, kisbabások közé. Csillagomat is csak titokban látogattam. Soha nem meséltem arról, hogy milyen édesen gőgicsél, vagy hogy milyen szépen bújnak elő a kis fogai… rendre, egymás után. Nehogy fájjon neked. Nehogy feltépjem vele a sebet. De aztán Matildot elütötte az autó. Meghalt…
NŐ (elszoruló torokkal) És te megkérdezted, jöhet-e hozzánk a gyerek.
FÉRFI (halkan, szomorúan) Te pedig megígérted, hogy szeretni fogod. (Nő szemébe könny szökik.) Megígérted, hogy anyja helyett anyja leszel. (élesen, szemrehányóan) De nem lettél! (Elhallgat egy pillanatra, majd fájdalmasan kiáltva) Megölted Csillagomat!
Férfi megragadja Nőt a vállánál fogva, és leteperi. A két ember vadul birkózik. Közben nyögések, morgások, vad kiáltások hallatszanak. Nő végül kiszabadítja magát Férfi karjaiból, s a földre ugrik. Férfi követi. Most húzzák, taszítják, verik, öklözik egymást. Közben feldől a szék és az állólámpa. A szőnyeg felgyűrődik. A mamuszok és papucsok becsúsznak az ágy alá, az ablak pedig, mintegy magától, kitárul. Aztán minden mozgás, zaj, hang elül. Férfi az ágyon, szétterpesztett lábbal, behajlított térddel, Nővel szemben áll, Nő meg a földön, az ablaknak háttal.
FÉRFI Mondd, miért tetted? Mit ártott neked az én kis Csillagom?
NŐ ( mutatóujjával halántékát ütögetve) Te megőrültél!
FÉRFI (rettentő mérgesen, egyre gyorsuló tempóban) Beleuntál a gondozásába? Vagy nem tudtad elviselni, hogy rajtad kívül más is lehet fontos az életemben? Féltékeny voltál Csillagomra?! Ha már a mi gyerekünk meghalt, vesszen ő is, gondoltad???! (Elhallgat, majd kiabálva) Felelj, ha mondom!
NŐ (Arcán megrökönyödés.) Te teljesen megháborodtál!
FÉRFI (Keserűen felnevet.) Tegnap anyádnál vacsoráztunk. Utána dolgoztam egy kicsit a gépén, míg ti dumáltatok kinn a teraszon. Emlékszel? (Nő bólint.) És én, tényleg csak puszta kíváncsiságból, bizony megnéztem, mire lett eddig már rákeresve. (Elhallgat, s várakozásteljes arccal fürkészi Nő tekintetét, de az semmiféle érzelmet nem árul el.) „Autóban felejtett csecsemő”, „ kánikula”, „túlmelegedés”, „ túlhevülés”, „ sötétített szélvédő”, „ járókelők és autóban baba”, „ stressz”, „amnézia”, és még sorolhatnám.
NŐ (vállát hetykén megvonva) És? Tilos informálódni?
FÉRFI (felcsattanva) De informálódni már hetekkel a tragédia megtörténte előtt??? Jut eszembe, anyáddal eszelted ki? Vagy csak te egyedül? Felelj! Felelj!
NŐ (fejét csóválva, higgadtan) Neked elment a józan…
FÉRFI Hagyd a színjátékot! A pszichiátereket jól átverted. (keserűen) Meg persze engem is. De tegnap végre kinyílt a szemem. Megértettem, hogy hazudtál… hogy nem hagyott ki az emlékezetem. Merthogy nem is volt mire emlékeznem! Te az alvó gyereket a tudtom nélkül tetted be a kocsiba! Miért kellett hát Csillagomnak meghalnia? (ordítva) Halljam! Miéééért? (Nő nem felel. Némán, minden idegszálát megfeszítve figyeli Férfit.) Én téged megöllek! Meg én, ha nem válaszolsz azonnal! (Nő nem válaszol. Férfi törzse előrehajlik, karja Nő nyaka felé lendül, de Nő hirtelen oldalt veti magát, s Férfi kirepül az ablakon.) Gyilkooooooos!
Nő fellélegzik, becsukja az ablakot, s rendet tesz a szobában. Majd a ruhásszekrényből elővesz egy férfiöltönyt, s azt, az ágyra terítve, gondosan kisimítja. Egyszeriben izgatott kiáltozások és csengőszó hallatszik. De Nő nem reagál rájuk. Az öltönyt nézi mozdulatlanul, elgondolkodva. A kiáltozások felerősödnek, és csengetnek még kétszer, de Nő nem megy ajtót nyitni.
NŐ (az öltönyre meredve) Hát persze! Hogy is végződhetett volna másképp? Nem bírtad elviselni a gondolatot, hogy, bár a bíróság nem mondta ki, te azért mégiscsak a lányod gyilkosa vagy. (bólogatva) Öngyilkosság, az, persze, hogy az. Meglátod, senki nem fogja kétségbe vonni. És tudod, mit? Jó neked, mert téged még majd sajnálnak is biztosan.
Függöny
