Tornai Helga

2024. március 31.

Tornai Helga: A húsvéti nyuszi 

Réges-régen, Félig-Mese-Félig-Valóság-föld kellős közepén, volt egyszer egy lábacskáját felettébb szaporán szedő, rendkívül hosszú fülű, különlegesen finom bársonyszőrű, ici-pici, szép nyulacska, aki legalább egy dologban teljesen más volt, mint a többi nyúl.

Bár ő is imádott sohasincs-vége-mezőt futni, zsenge, tavaszi fűben hempergőzni, kergetőzni, eső áztatta bundájából a vizet pajtársai szemébe fröcskölni, és szörnyű félelmében – amikor csúnya vadászpuska dördült az erdő-mező lágyan zümmögő, kedves csöndjében – fülvesztve menekült ő is, amerre csak látott, de nyúltársaival ellentétben ő csak a puskától félt, nem az emberektől. Két ízben el is ment hozzájuk, hogy megpróbálja meggyőzni őket, tegyék félre a fegyvert, és éljenek a nyulakkal gyűlölség helyett inkább békességben.

Először egy, az otthonához közeli kukoricaföldre ment, ahol vagy félszáz néni és bácsi kapált serényen. Hogyan szólítsa meg őket? Mit mondjon nekik? – töprengett még mindig, egyre csak, amikor elérte a kukoricás elejét. Tűnődött szegény… törte kicsi fejét… de feleslegesen! Merthogy a nadrágzsebéből még elő se húzhatta fehér zsebkendőjét – hogy mutassa, békés szándékkal közeledik –, amikor egy nagy, sajtfejű ember egyből gonosz ellenséget vélt felfedezni benne, akit nemhogy meghallgatni, hanem elnémítani kell, s biz örökre!

– Az ördögit! – rikkantott Sajtfej. – Ne legyen Pistajánospéter a nevem, ha az ott nem egy nyúl! – kiabálta, kapáját haragosan nyuszkónk irányába lendítve.

– Emberek, nyúl a határban! – kiabálták erre a társai kórusban.

Hogy ők látták-e a kicsi nyuszit? Kötve hiszem! Lényeg, hogy a nénik és a bácsik – mind egy szálig! –kapáikkal felfegyverkezve azonnal üldözőbe vették. Gondolkodás nélkül, vadul rohantak arra, amerre Sajtfej mutatta. Hogy a nyulat mielőbb széthasítsák, ízeire szaggassák!

Jaj! Jaj! Ennek fele se tréfa! – rémült meg borzasztóan a tapsifüles, s futott, futott, ahogy csak a lába bírta. Dehogyis kétlette, hogyha őt gonosz üldözői elkapják, kapáikkal száz darabra vagdalják! Csak legalább tudná, mit ártott nekik, mivel vádolják! – kívánta menekültében. 

Úgy, de úgy szeretett volna megállni, hogy megkérdezze, vajon miért haragszanak rá olyannyira, és vajon miért nem élhetnek az emberek a nyulakkal békességben. Úgy, de úgy szeretett volna beszélni az emberekkel, de sejtette, hogy feldühödött népekkel szót érteni nem lehet. 

Így futott, futott, menekült, míg le nem rázta utolsó üldözőjét is, s akkor azon nyomban elhatározta, hogy legközelebb inkább egy csendes, félreeső tanyán próbál szerencsét. Hátha ott majd kedvesen fogadják, szívesen meghallgatják.

Nem sokkal később elment hát a tanyára… De alig fúrta át magát az itt-ott hiányos fakerítésen egy szörnyű nagy kutya máris félelmesen vicsorított rá a tanyaudvaron.

– Mit keresel te itt?! – mordult nyuszinkra. – Takarodj! – vakkantotta. – Sipirc kifelé! – rohant vadul, rém fenyegetőn a tapsifüles felé.

És ha a lánca csak egy gondolattal hosszabb, biz a kicsi nyúl lába, vagy akár élete, bánja!

– Jó szándékkal jöttem – mondta a nyuszi, mihelyt megértette, hogy nincs vész, mert a kutya hiába is erőlködik, őt elkapni úgyse tudja! – Nem értem haragodat – ingatta a fejét. – Ahogy az emberekét se értem – tette hozzá. – Tartanak macskát – nézett elgondolkodva a májusi napon kényelmesen sütkérező, nagy, fekete macskára. – Tartanak tehenet is – nézett most az istálló felé. – És te is itt vagy nekik – tért vissza tekintete a kutyára. – Csak ránk, nyulakra haragudnak. Te tudod, miért? 

– Lefogadom, hogy ő nem tudja – nevetett fölényesen a macska –, de én annál inkább! – termett egy hirtelen ugrással nyulunk mellett. – Móres a házat őrzi – intett farkával hanyagul a kutya felé. –Én – húzta ki magát büszkén – a kamrában a kolbászokra és sajtokra fogukat fenő egereket kapom el. Tarka – nézett az istálló irányába – természetesen tejet ad, ők meg – mutatott mancsával a közelükben kapirgáló tyúkokra – tojásokat tojnak – mondta, s ezzel elhallgatott.

– Nem értelek – rázta fejét a tapsifüles.

– Nem??? – nevetett a macska gúnyosan. – Pedig pofonegyszerű! Minket azért szeretnek az emberek, mert a hasznukra vagyunk. De ti… ti csak ártotok nekik! 

– Áááártunk??? – csodálkozott el a nyuszi annyira, hogy a már amúgy is hihetetlenül hosszú füle egyszeriben a kétszeresére nyúlt.

– Már megbocsássssssss – nevetett most a macska jókedvűen –, de ti csak holtan vagytok nekik jók!

– Micsoda??? – képedt el a nyuszkó még az előbbinél is jobban.

– Hmm, hmm – hümmögött a kutya. – Ebben lehet valami – dünnyögte. – Nincs is jobb egy finom nyúlpecsenyénél! – nyalta meg a szája szélét. – Igaz, Fekete? – kérdezte a macskát. 

De az nem felelt. Helyette elismerő tekintettel mérte végig tetőtől talpig a nyuszikát, majd így szólt:

– És puha szőrötökből milyen jó meleg sapkákat varrnak! 

– Akkor hát… akkor hát… – kezdte a nyuszi, s egy csapásra akkora szomorúság szorította össze a szívét, hogy majd elsírta magát – a húsunk meg a bundánk miatt lőnek ránk? – kérdezte döbbenten.

– Ne-hem-csak – suhogta a szép, fehér virágokba öltözött körtefa. – Ne-hem-csak – ismételte az álmélkodó nyuszinak, aki fát beszélni még életében nem hallott. – Körberágod a rokonaim törzsét! Te meg a magadfajták! – rázta virágait hevesen. – Látod őket? – mutatott egyik ágával egy távoli, hosszan elnyúló almáskertre. – Mindenütt csak kiszáradt fa! A te meg a többi nyúl jóvoltából!

– De hát mi nem is tehetünk róla! – mondta a tapsifüles sértődötten. – Nekünk muszáj koptatnunk a fogunk. Sárgarépán, szénán, fák kérgén… mikor mi akad. Ha például nincs más, csak egy körtefa… – kezdte volna magyarázni.

De a kutya beléfojtotta a szót. 

– Micsoda? – vakkantotta – A körtefára fáj a fogad?! – vicsorította.

– Félreértettél – mondta a nyuszi. – Csak azt akartam mondani, hogyha nincs más…

– Akkor neked az én gazdám körtefája is megteszi?! Hát abból nem eszel! Ne legyek házőrző, ha nem védem meg akár az életem árán is azt, ami a gazdámé! – vicsorította a kutya éktelen dühösen.

És ezzel olyan eszeveszett ugatásba kezdett… hogy a gazdaasszony egyből megjelent a tornácon!

– Mi az? Hogy mered tanyánk nyugalmát zavarni?! – mordult rá az asszony a nyuszira.

– Ne haragudj, nem akarlak zavarni! Azért jöttem csupán… – kezdte a tapsifüles kedvesen.

De az asszony mintha meg se hallotta volna szavát. 

– Kapd el, Móres! Kapd el! – kiáltotta oda a kutyának dühösen. – Tanítsd móresre a nyulat! Hogy soha többé ide ne dugja megint azt a randa képét!

A kutya megfeszítette a láncát, meg ám, amennyire csak tudta, de mégse tudta elkapni a nyulat.

– Kérlek, asszonyság… szépen kérlek… – kezdte közben a nyuszi újra. 

De az asszonyt érdekelte is, mit akar a hívatlan vendég! Mérgesen csettintett egyet a nyelvével, s egy szempillantás alatt a kutyaháznál termett, hogy eloldja láncáról a veszedelmes állatot, és azt rögvest a mi kis nyuszinkra uszítsa!

No, de a tapsifüles se volt rest! Villámgyorsan ugrott egy óriásit, majd átbújt a kerítésen, s illa berek, nád a kerek, futott, futott, amíg csak haza nem ért. 

Azután elhatározta, hogy az embereket a jövőben messzire elkerüli. Csúnya, barátságtalan népség, és milyen kegyetlen! Kapával üldözi a nyulat, és egy tál ételért meg egy sapkáért még le is lövi! – gondolta keserűen.

Egy gyönyörű, már tavasz végi nap történt azonban valami, ami megváltoztatta – legalábbis némileg! – tapsifülesünk véleményét az emberekről. 

Boldog gyerekzsivaj töltött be mindent: erdőt, mezőt, rétet. Kisfiúk és kislányok tarka ruhás csoportjai bújócskáztak a fák közt, fogócskáztak a fűben, és labdáztak, amerre csak a szem ellátott.

De hirtelen feltámadt a szél, elborult az ég, és félelmetes villámok cikáztak, villantak és vágtattak vadul a levegőben. 

– Gyerünk! Haza! Rohanás! – kiabálták ijedten a rejtekhelyeikről egykettőre előbújó gyerekek. 

– Rohanás! Rohanás! – kiabálták rémülten az eddig önfeledten fogócskázó és labdázó gyerkőcök is.

Az összes játéknak, mókának egykettőre vége szakadt, s szaladt, menekült mindenki az egyre közelgő, rettenenes vihar elől hazafelé.

A mi nyuszink is menekült. Repült szinte hazafelé! Kicsi pajtársaival nagy, óriás ívben ugrotta át a hangyabolyokat, a vakondtúrásokat, a vadvirágokat… Futott a nádasok, a füzesek mentén, a tölgyesek mélyén… Amíg egyszer csak meg nem torpant.

Keserves sírás hallatszott valahonnan. Tapsifülesünk hegyezte a fülét roppantul, erre kémlelt, arra kémlelt, végül egy fiatal tölgy tövében egy ötévesforma, szép, szőke kisfiút vett észre. 

– Nyussz, nyussz, mi bajod? – ugrott melléje. 

– Úgy fáj! Úgy fáj! – mutatta bokáját a kisfiú. – Elestem. Nem tudok felállni – nyöszörögte.

– Felsegítelek! – ajánlkozott a nyuszi készségesen. – Kapaszkodj belém! – nyújtotta oda a két mellső lábát a kisfiúnak kedvesen.

A kisfiú azonban hiába kapaszkodott a nyulacskába, csak nem sikerült lábra állnia. Talpa alig érintette a földet, s a bokája még a korábbinál is jobban fájt. 

– Nem megy – szipogta. – Most mi lesz velem? – kesergett.

– Ha megmondod, hol lakik a doktor bácsid, nyomban szaladok érte – mondta a nyuszi.

Csakhogy a kisfiú rettegett a doktor bácsitól. 

– Nem, őt nem akarom! – kiáltotta hevesen, s most nem annyira fájdalmában, mint inkább rettentő félelmében potyogott a könnye.

– Akkor elmegyek az anyukádért – javasolta a nyuszi. 

És már szaladt is volna, bátor szívvel, esőtől, puskától, láncáról eloldott, hatalmas kutyától egy cseppet nem tartva, de a kisfiú nem akarta. 

– Ne hagyj egyedül! – könyörgött. – Szörnyen félek. Szöhöhörnyen – zokogta.

Tapsifülesünk maradt hát. Pici testével, amennyire csak tudta, betakarta a kisfiút, hogy megóvja a most már jegesen fújó széltől, a most már szakadó esőtől. Hosszú nyúlfülével pedig betapasztotta a kis emberke fülét, hogy az még véletlenül se hallja a sok rettenetes mennydörgést.

Koromsötét éjszaka volt már, amikor végre elvonult a vihar, s az emberek elindulhattak lámpásaikkal az eltűnt gyerek keresésére.

– Ha ő nincs velem, biztosan megfagyok – simogatta a kisfiú a nyulacskát hálás tekintettel, amikor rájuk találtak. 

Majd arra kérte apját, hadd vihesse magával haza a nyulacskát.

Az apának nem volt különösebben ínyére a dolog, de a kérésbe mégis beleegyezett. Csak gyógyuljon fel mielőbb a fia, s akkor majd elküldi a háztól nyulat! – gondolta.

De ha neki nem tetszett a tapsifüles, akkor a feleségének, a kisfiú anyjának, biz még kevésbé. Nap nap után így panaszkodott férjének a jövevényre:

– Rágja a ruhásszekrényt, az ajtófélfát, a szőnyeg szélét! A kamrából meg kilopja a sárgarépát, mert nem éri ám be őkelme azzal, ami egy nyúlnak jár! Széna? Dehogyis elég neki! És ugrál az ágyon! És szerteszét hullajtja a szőrét! És prüszköl… tüsszög még mindig!

A kisfiú és hugocskája azonban egyre jobban megszerette nyuszkónkat. Ők szívesen odaadták volna neki a ház öszes ágykeretét, ajtófélfáját, szekrényét és mindhárom képeskönyvük gerincét, hogy koptassa csak rajtuk nyugodtan öröknővőfogát! Hogy csak el ne menjen tőlük soha, mert olyan jó vele kockázni, építőzni, beteg nyulacskát és gyógyszerészt játszani! Elalváskor szép, puha, fényes szőrét simogatni, ébredéskor pedig pici orrát puszilgatni! És olyan különösen jó vele az asztalról leugrálni!

No, ez utóbbira, mármint az asztalról való leugrálásra, persze csak egyszer kerülhetett sor, mert ekkorra a kisfiú lába már teljesen meggyógyult. 

– Mennie kell – mondták a szülők szigorúan, akik a nyúl hosszú vendégeskedését végleg megsokallták.

Könyöröghetett ugyan a két gyerek, hogy akkor legalább a ház körül maradhasson!

– Még mit nem! – csattantak fel a szülők mérgesen. – Hogy a veteményesben meg a gyümölcsösben is kárt tegyen?!

Sírva-ríva elbúcsúztak hát a gyerekek a nyuszkótól. 

– Te vagy a legszebb, a legaranyosabb, a legjószívűbb barátunk! – ölelgették, simogatták, puszilgatták a kicsi nyuszikát. – Ugye azért néha-néha eljössz hozzánk? – kérdezték végül. 

– Itt nem mindenki lát engem szívesen – válaszolta a tapsifüles bánatosan, hisz ő is úgy megszerette a gyerekeket, hogy a legszívesebben velük maradt volna örökre. – Inkább ti gyertek ki hozzám a mezőre! – javasolta, s szavát adta, hogy bemutatja nekik összes nyúlpajtását, akikről – hű, tényleg, rettenetes! – időközben, szégyenszemre, szinte meg is feledkezett.

– Mennénk mi, ha lehetne! – mondta a kislány szomorúan.

– Csak a közelben játszhatunk, nehogy elvesszünk! – fakadt ki a kisfiú.

– Ne búsuljatok! Ha nem is lehetünk többé együtt, én benneteket soha el ne felejtelek! – ígérte a nyuszi a gyerekek ragaszkodásától, szeretetétől egész meghatódva. És… és… – szipogta – ne féljetek, hallatok még magamról! 

Hogyan? Egyelőre még nem tudta, de majd csak kieszeli valahogy, gondolta. Mindenesetre őt itt soha senki nem látja újra! – fogadta meg magában a házból kilépve, mert bizony borzasztóan rosszulesett neki a szülők hálátlansága. 

Újra tavasz lett közben… és épp húsvét hajnala volt, amikor a kicsi, játékos nyusziból időközben komoly, nagyfiúvá cseperedett csinos, pompás nyúl beosont a még alvó gyerekek otthonába, s letette képeskönyveik mellé a finom tejcsokiból saját kezűleg készített, régi önmagát, azaz nyuszikát. Így tudni fogják, hogy gondol rájuk, hogy szereti őket – simogatta meg tekintetével a kisfiút meg a kislányt, aztán már ment is, úgy, ahogy érkezett: észrevétlenül. Hisz becsületes nyúl volt ő, olyan, aki tartja fogadalmát.

Igaz, a gyerekek nem mesélhették el neki személyesen, milyen boldogok voltak, amikor reggel meglátták a csokinyulacskát – amely, egyből tudták, csakis tőle érkezhetett –, de örömükről beszámolhattak a pajtársaiknak, a nárciszoknak, a tulipánoknak, a virágba borult fáknak, a madárkáknak… És a hír a „húsvéti” nyuszi titkos látogatásáról s rendkívüli ajándékáról a könnyű, gyors szellő hátán addig szállt, repült, míg el nem jutott a mi nyulunkhoz – azaz most már a húsvéti nyuszihoz – is, aki elhatározta, hogy a jövőben minden évben megajándékozza a kisfiút, a kislányt és az összes többi gyereket meg felnőttet, aki őt várva várja. 

Így is tett. Húsvétkor még ma is szorgalmasan hordja, viszi, húzza-vonja a sok becses ajándékot – vidám kiscsibéket, aranyos nyulacskákat, színes tojáskákat… – mindazoknak, akik a nyulakkal békességben élnek, és az ünneprontó, irigy híresztelések ellenére elhiszik, hogy a húsvéti nyuszi igenis létezik!