Tornai Helga
2024. szeptember 14.
TORNAI HELGA: A ZOKNIÁRUS
Igaz, Csé és Em az utóbbi években ritkán találkoztak, de minden találkozáskor felemlítették azt a régi esetet, amely oly mélyen beírta magát emlékezetükbe.
Az eset előtt csak látásból ismerték egymást, főként a korzóról meg a buszról, amellyel az új évezred legelején egy jó éven át mindketten a megyeszékhelyre jártak dolgozni. Az emlékezetes sztori, amelyet most elmesélek, egyébként pont ezen a buszon történt, csak vagy tíz évvel később, amikor a két nő egy pár hónapig tartó továbbképzésre járt a megyeszékhelyre hetente kétszer.
A kora délutáni járat tele volt, de nem telis-tele, mert senkinek nem kellett állnia, s a felső szintre vezető lépcső aljánál, leghátul, a lehajtható ülés üres volt. Az utasok nagy része fiatal meg középkorú nőkből állt. Tekintetük vagy az ablakon kívüli világot – a színesen és gyorsan suhanó tájat – fürkészte, vagy a sorokat és ábrákat az ölükbe csúsztatott jegyzeteikben, könyveikben.
Csé is a jegyzeteivel foglalatoskodott, de egyszer csak rájuk unt. Tud mindent, a szemináriumra feladott anyagot megtanulta, gondolta, s már hajolt is a táskájáért, hogy eltegye a jegyzeteket.
– Vesz zoknit? – dörrent rá egy ismeretlen férfihang.
Csé ijedten kapta fel a fejét, s emelte tekintetét a hang gazdájára, az úgy a harmincas éveinek közepét taposó, kisportolt testalkatú férfira, akinek bal alkarját vastagon borították portékái. Eddig az emeleten lehetett, gondolta.
– Vesz zoknit? – tudakolta a férfi ismét.
– Nem… köszönöm – rázta a fejét Csé tagadólag.
– Vesz zoknit? – kérdezte a férfi most a Csé mellett ülő nőt.
– Nem – válaszolta ő is.
Az árus erre rúgott egyet a nagy, fekete táskáján, amelyet előzőleg maga elé, a földre dobott, s ment tovább.
– Vesz zoknit? – kérdezte most Csé elülső szomszédját.
– Nem – volt a válasz megint.
„Vesz zoknit?” – hallatszott szüntelen. Aztán Csé látta, hogy az árus immár a busz közepe táján Emnek kínálja portékáit. Pont azt a nőt kérdi, akivel ő ugyanabba a továbbképző központba jár. Még az emelet is ugyanaz, csak a terem más… – tűnődött.
A férfi időközben elérte a busz elejét, s most a jármű hátulja felé tartott. „Vesz zoknit? Vesz zoknit? Vesz zoknit…” – kérdezgette ezúttal a busz másik oldalán utazókat. És a már kezdetben sem udvarias kérdésből mindinkább felszólítás, parancs érzett ki, amely hozzáértő fül számára körülbelül úgy hangzott, hogy: Te, retardált seggfej, nyisd már ki a pénztárcádat!
Hogy az utasok mit szóltak ehhez a nem éppen kedves eladói stílushoz, csak gyanítani lehetett, mert rosszallásuknak legcsekélyebb jelét nem mutatták. Csak rázták fejüket, s nagy illedelmesen suttogták, hogy köszönik szépen, de ezúttal – ha lehet… ha tényleg nem baj… – inkább nem vásárolnának.
„Vesz zoknit?” – hallatszott még egy ideig, aztán vészjósló csend lett, s az árus hirtelen ott állt a busz hátuljában, Csé mögött. Egy pillanatra leült a lehajtható ülésre, majd felpattant, és ide-oda hadonászott meg csapkodott a levegőbe rém ingerülten. Karjáról a zoknik közben a táskájára, illetve a földre szóródtak.
– A rohadt életbe! – üvöltötte. – Ma még egy kurva zoknit nem adtam el! – rúgott bele a táskájába egy akkorát, hogy az az ajtónak röpült, tetejéről a zoknik pedig szerteszét hullottak. – Egy kurva párat nem vettek ma még tőlem! – vágott bele roppant öklével az ajtóba.
Az árus ordítozásán meg az útját sebesen szelő autóbusz keltette zajon kívül egy hang, egy lélegzetvétel nem hallott. Mintha egyszeriben az összes utas megnémult és kővé merevedett volna. A félelemtől. A félelemtől, hogy most vajon mi lesz? Ezután mi történhet még? Mit fog csinálni a zokniárus vagy valaki más? Mit fog tenni egy gyengébb idegzetű vagy, épp ellenkezőleg, egy bátrabb ember… esetleg a sofőr? Ebben a pillanatban egyébként Csé éppen őrá gondolt… arra, hogy neki kellene végre már rendet teremtenie a buszon. A vezetőnek kötelessége megóvni a járművet a vandáloktól, megvédeni az utasokat az erőszaktól – érvelt magában, miközben az árus még mindig pont őmögötte dúlt-fúlt és ütött most már mindent, amit ért.
Mi a csodára vár még a sofőr?! A hülye pléhpofa miért nem szállítja le a rendbontót azonnal?! – háborgott magában, de aztán egyből rájött, hogy: na igen, a sztrádán biztosan nem tehet ki senkit. De akkor meg miért nem hív segítséget?! – morfondírozott. A műszerfalon száz százalék, hogy van egy gomb, amit elég lenne megnyomni, és egyből jönnének a rendőrök… hogy a leállósávban egykettőre leszedjék a buszról a bitangot! De nem, Pléhpofának egyszerűbb úgy tennie, mintha az egészből nem látna, nem hallana semmit! Pedig mindent hall… és lát is, hála a visszapillantónak. Pont úgy tud ő is mindenről, mint azok a férfiak ott középen… meg elöl, siklott végig szeme az utasokon. A sofőr nem mozdulhat a helyéről, nem vitás, helyette azonban ide jöhetne egy másik férfi… vagy nem is! inkább három-négy másik férfi, s ők együttes erővel biztos, hogy ártalmatlanná tudnák tenni ezt az izomagyút, vélte. De ha Izomagy nem hagyná magát? És előrántana valamilyen fegyvert? – bizonytalanodott el. Kést, pengét… pisztolyt? Még belegondolni is rettenetes, hogy itt akkor milyen mészárlás lenne! – borzadt össze. De akkor meg ugyan miért nem küld már valaki segélykérő üzenetet? – töprengett, s arra gondolt, ő biztosan küldene, ha Izomagy nem épp őmögötte randalírozna. Ha ő elővenné a mobilját, azt Izomagy rögvest kiszúrná, s akkor a férfi minden haragja egyedül őellene fordulna!
– Egy rohadt zoknit nem adtam el! – csapott az árus hirtelen egy oly hatalmasat a Csé előtt ülő nő ülése karfájára, hogy a rémült asszony feje szó szerint a magasba lövellt.
A zokniárus ezt persze nem látta. Törtetett előre. Ordítva, és hol a karfákat, hol a mennyezetet öklözve. Ujjatlan trikójában jól látható, vastag karizmai minden egyes ütésnél legalább kétszeresére nőttek. Senki nem nyúlt a mobilja után. Csé sem. Pedig ő most már talán írhatott volna észrevétlenül egy segélykérő üzenetet. Jelenleg azonban minden figyelmét az utasok és a sofőr viselkedésének elemzése kötötte le.
A sofőr passzivitása lehet, hogy nem véletlen, merült fel benne a gondolat. Esetleg pont ezzel a magatartással igyekszik mindenkit óva inteni egy elhamarkodott cselekedettől, ami csakis valamilyen tragédiához vezethetne. Talán ismeri az árust. Talán nem is ez az első alkalom, hogy itt ilyesmi történik, töprengett, majd arra a következtetésre jutott, hogy nagy valószínűséggel Pléhpofa is legalább annyira be van gyulladva, mint a többiek, akik, pillantott körbe a közelében ülők arcélén, most kivétel nélkül szótlanul, merev tekintettel bámulnak maguk elé, bele a nagy semmibe, mintha ezzel a mozdulatlanságukkal és szótlanságukkal valamiképp kivághatnák magukat az adott térből s időből. Mintha így Izomagy számára egyszeriben láthatatlanná válhatnának… és elkerülhetnének minden további, még az eddigieknél is súlyosabb, erőszakot, tűnődött.
A zokniárus közben elérte a busz elejét, s most ismét a jármű hátulja felé tartott. Tekintetében még mindig düh ült, de már nem ordított, nem csapkodott. Szótlanul lépdelt, s már majdnem Em mellé ért, amikor az váratlanul megszólalt:
– Én vásárolok.
„Én is! Én is! Én is! Énisénisénis!” – hallatszott előbb innen-onnan, majd szinte mindenfelől. A kiáltások pezsgősüvegekből kiszabadult dugókként repültek fel a magasba, s dübörögtek bele a roppant feszültséggel és félelemmel terhes csendbe.
– Én meg azért sem! – sziszegte oda Csé dühösen a szomszédjának.
– Pszt! – intett fejével a nő a hátuk mögé, ahova az árus időközben visszatért, hogy magához vegye a holmiját.
– Nem érdekel, ha a vesémbe bokszol is! – folytatta Csé makacsul.
– Hallgass már! – szólt rá a másik keményen.
Csének azonban eszében sem volt elhallgatni.
– Te mit fogsz csinálni? – kérdezte most kíváncsian.
– Én venni fogok zoknit.
– De akkor elérte a célját! – nézett Csé hitetlenkedve útitársára, valamiféle magyarázatot remélve.
De az válaszul csak vont egyet a vállán.
Az üzlet közben beindult.
– Van kicsi, nagy, egyszínű, mintás, figurás… – kínálta az árus a karjára terített portékáit Emnek. – Tapintsa meg őket! Remek minőség, nemde? Csak fogja meg őket nyugodtan! – ösztökélte Emet. – Van minden méret belőlük – mutatott a táskájára. – Melyik zokniból óhajt hát? – készségeskedett.
Az utasok rövid idő múlva már úgy nézegették a kínálatot, s abból úgy válogattak, mintha csak a szokásos boltjukban a szokásos eladójuktól vásárolnának. Ez a zokni jó lesz a fiának, ez meg a férjének, mondta egy nő. Ez a zokni jó lesz a nővérének, ez meg a barátnőjének, mondta egy férfi, s már nyújtotta is a kért összeget.
Ment hát az üzlet, s nagyszerűen! Csak úgy kapkodták a zoknikat! Ki kettő, ki három, ki egyenesen öt párat vett! S valaki talán még ennél is többet vásárolt volna… Csakhogy a busz hamarosan letért a sztrádáról, s az árus leszállt a legelső megállóban.
Csé és Em a végállomásig utazott. Onnan a két nő külön folytatta útját, úgy, mint máskor. A továbbképzőben azonban az egyik lépcsőfordulóban összetalálkoztak, és ezúttal nem mentek el szótlanul egymás mellett. Hogy melyikük kezdte a beszélgetést, nehéz lenne megmondani. De ez kevéssé is fontos. Lényeg, hogy perceken belül szinte már régi jó ismerősökként vitatták a sokkoló élményt, amiben a buszon volt részük.
– Én semmiképp nem vásároltam volna tőle – jelentette ki Csé. – Így persze el voltam készülve rá, hogy haragjában ezért még akár le is verheti a bőrt a képemről, vagy szét is hasítja a fejem – hadarta izgatottan. – De nem érdekelt! – kiáltotta. – Arra gondoltam, ha képes, mondjuk, belém vágni egy bicskát, csak mert nem veszek tőle zoknit, akkor tessék, vágja csak nyugodtan belém! Ha van kedve a hülyének emiatt börtönbe kerülni! És még arra is gondoltam – folytatta hevesen –, ha tényleg történik velem valami rettenetes, akkor legalább az az utálatos, pléhpofájú sofőr nem ülhet tovább csak úgy ott kormánynál, mintha semmi különöset nem észlelne. Mert ha neki még egy gyilkossági kísérletről sem akaródzna tudomást venni, akkor, gondoltam, tuti, hogy sittre vágják. És még az is eszembe jutott – folytatta egyre nagyobb hévvel –, hogyha majd ömlik belőlem a vér, próbáljanak csak meg nem hívni mentőt azok a tutyimutyi férfiak, akik, emlékszel? főként pont a te környékeden ültek! Elmulasztott segítségnyújtásért, ők is mind a hűvösre kerülnek majd, gondoltam. S nem csupán egy-két évre, ha a gyilkossági kísérletből végül emberölés lesz!
Em a hallottaktól teljesen elképedt. Csé valóban képes lett volna az életét is kockára tenni, csak hogy elkerüljön egy kierőszakolt vásárlást, meg hogy cselekvésre bírjon néhány félelemtől megbénult embert?? – töprengett. Nincs ki mind a négy kereke, őrült, vélte, de véleményének nem adott hangot. Helyette inkább az árus őrületéről beszélt.
– Megzakkant! – koppintott homlokára mutatóujjával. – Totál elborult az agya! Ordított! Kiabált! Ütött-vágott, rúgott bele mindenbe! – ingatta a fejét hevesen. – Az ilyen tényleg képes lett volna egyikünket egyszer csak nyakon ragadni, és jól összeverni! Én azért is határoztam végül úgy, hogy inkább veszek tőle zoknit, csak hagyjon már végre nyugtot nekünk! Tudod, mit mondok neked? Jó, hogy az egészet ilyen szerencsésen megúsztuk!
Csé, amikor este hazaért, elmesélte a férjének, mi történt a buszon délután.
A férfi Emhez hasonlóan vélekedett az esetről. Jó, hogy ilyen szerencsésen megúszták az incidenst, mondta ő is. És jó, hogy Em vett zoknit. És a legjobb az lesz, mondta, ha következőleg Csé is vesz zoknit!
– Tengernyi zoknink van! – ráncolta homlokát Csé mérgesen. – Mit kezdjünk még újabbakkal?! – kérdezte roppant ingerülten. (Borzasztóan neheztelt ugyanis a férjére amiatt, hogy az nem neki, hanem Emnek adott igazat.)
– Semmit – vont egyet vállán a férfi. – Ha akarod… – kezdte elgondolkodva –, nem is kell vásárolnod. Adsz az árusnak egy eurót, s azt mondod neki, következőleg majd veszel tőle egyet.
– De hát ez olyan lenne, mintha alamizsnát adnék neki! – érzett ki mélységes felháborodás Csé hangjából.
– Alamizsna? – vonta fel szemöldökét a férfi. – Nevezd, aminek akarod! – sóhajtott. – Fő, hogy ne essék bajod!
– Ha nem veszek tőle zoknit, biztos, hogy nem fogadja el a pénzt. Máskülönben egyáltalán miért lett volna nála zokni? Elég lett volna egy kicsit ránk ijesztenie, s utána egyből nyújthatta volna a kezét a te alamizsnaeuródért – érvelt Csé. – A nyakamat teszem rá, hogy a pénzt csak úgy nem veszi el! – erősködött.
– Fogadjunk, hogy elveszi! – mondta a férfi halk, de határozott hangon.
– Fogadjunk, hogy nem! És felháborodásában esetleg még le is kever nekem egyet! – kiáltotta Csé haragosan. – Mibe fogadunk? – kérdezte.
A választ azonban nem várta meg, mert pontosan ezen a ponton szörnyen elege lett a beszélgetésből. Megy, sétál egyet lefekvés előtt, vetette oda a férjének, s kilépett az éjszakába.
Járta a néptelen, sötét utcákat, és – mélyeket szippantva a finom, májusi levegőből – próbált ellazulni, megnyugodni, elfelejteni minden kellemetlent és szégyenletest, ami a nap folyamán történt vele. De hiába igyekezett felejteni, a nap emlékképei mind ott gyűrűztek a fejében, együtt azzal a hirtelen támadt, félelmetes felismeréssel, hogy egész házassága elhibázott. A férje tőle teljesen eltérően ítéli meg embertársaik magatartását, gondolta. Erkölcsi tartása nulla! Enged a zsarolásnak, az erőszaknak! S ahelyett, hogy elmenne vele a rendőrségre, hogy jelentsék az esetet, azt mondja, nem érdemes ennyire felfújni az ügyet. És még azt is mondja – a józan észre apellálva! –, hogy jobb nem belekeveredni bizonyos dolgokba. No, neki ebből az emberből elege van. Elválik tőle! – gondolta.
Eltökélte hát, hogy elválik, mégpedig azonnal. Amikor azonban sétájából hazatért, eszébe jutott a fogadás, helyesebben szólva az, hogy korábban mivel kapcsolatosan is akart férjével fogadást kötni, s erre úgy határozott, a válást férje emberismeretétől teszi függővé. Nem válik el tőle, döntötte el, ha tényleg úgy lesz, ahogy a férje mondja: a zokniárus szemrebbenés nélkül zsebre vágja majd az ingyeneurót.
Telt-múlt az idő… Csé és Em még mindig szorgalmasan járt a megyeszékhelyre, a továbbképzésre, hetente kétszer. Az eset óta egymás mellett ültek a buszon. És immár barátnőkként tárgyalták szüntelen, újabb, s újabb szemszögből elemezve, a kellemetlen incidenst. A zokniárus egyelőre még nem bukkant fel újra a járművön, pedig a nők most már kíváncsian várták a viszontlátást. Merthogy igen, Csé egy nap elárulta ám Emnek a házassága fenntartását, illetve annak felbontását illető elhatározását!
Em ismét igencsak elképedt Csé szavaitól, de már jóval kevésbé, mint első beszélgetésük alkalmával. S, mint mondtam, ő is kíváncsian, izgatottan várta, mi fog történni, ha a zokniárus ismét megjelenik a buszon, és Csé úgy tesz, ahogy a férje javasolta. Nagy meglepetésre persze nem számított, s így nem is aggódott különösképpen. Meggyőződése volt ugyanis, hogy Csé férje megtalálta az ideális megoldást. Az árus dehogyis fog tiltakozni az ingyenpénz miatt, és dehogyis fogja amiatt még majd bántalmazni is Csét! Egyébként, gondolta, eszes ember lehet Csé férje, s ő az ilyen férfitól bizony el nem válna soha!
Megjegyzem, a férj által javasolt módszer, ha nem is a zokniárussal, akit, mint említettem, egyelőre nem láttak viszont, remekül működött. Többször kipróbálták már. S elég volt hozzá csupán ötven cent. A megyeszékhelyre érkezvén most már nem menekültek a zsebkendő-, az öngyújtó-, a kulcstartó-, s ki tudja, még milyen árusok elől, akik a buszállomás peronján az érkező és induló utasok közt vadásztak vevőkre. Csé csak nyúlt a zsebébe, nyomta az ötvencenteseket az árusok kezébe, s amikor azok akartak neki adni valamit a pénzéért cserébe, ő nagyvonalúan csak rázta a fejét mosolyogva, hogy hagyják, igazán nem fontos, most siet, majd következőleg.
A tobábbképző tanfolyam egy nap véget ért, s ezzel Csé és Em élete automatikusan visszazökkent a rendes kerékvágásba. Eleinte ugyan még találkozgattak a nők a városukban – megnéztek együtt egy filmet a moziban, együtt mentek el a fodrászhoz, illetve egyszer-egyszer egy kávét is megittak együtt az egyik presszóban –, de a közös programok idővel egyre ritkultak, s végül elmaradtak. Em élte szokásos életét egyedül, társtalanul, Csé pedig élte szokásos életét férje oldalán. Nem vált el. Hogy még akart-e volna válni, vagy sem, nem tudta volna megmondani. Mindenesetre a zokniárust nem tehette próbára, mert annak többé még a nyomát se látta. Pedig, munkaköri feladataiból adódóan, az utóbbi években gyakran, heti rendszerességgel megfordult a megyeszékhelyen. Hiába várta azonban oly nagyon, hogy egy nap végre megpillantsa a férfit a buszon vagy az állomáson. A peronon csak a többi árust látta. Csak nekik adhatott pénzt, a zokniárusnak soha.
Lehet, hogy a férfit botrányos viselkedése miatt mégiscsak feljelentette valaki a buszról, s a bitangot rögvest elkapták, letartóztatták. És amikor rábizonyítottak még számtalan egyéb, erőszakos, törvénybe ütköző cselekedetet, évekre lecsukták. Csakis a börtönben lehet, gondolta Csé sokszor, és gondolatát tegnap Emmel is megosztotta, amikor a postán összefutottak.
– Elképzelhető, hogy tényleg kivonták a forgalomból, ha azt mondod, hogy se a buszon, se az állomáson nincs – vélekedett Em. – De az még inkább elképzelhető, hogy kicsinálták. Amilyen finom körökben ez mozoghatott! – biggyesztette le ajkát. – Én mondom, kicsinálták! Ne is keresd többé! Kerüld az állomásnak még a környékét is! – mondta Csének, s megadta neki egyik unokahúga telefonszámát, aki autóval járt már egy ideje naponta a megyeszékhelyre. – Rám hivatkozz! Vele menj! – tanácsolta Csének. – Utál egyedül utazni – tette hozzá magyarázatképpen.
Csé megköszönte a telefonszámot, váltott még néhány szót Emmel, majd ment útjára.
Em hosszan nézett utána. Sejtelme se volt, hogy barátnője örül-e a telefonszámnak, és hogy vajon megfogadja-e majd a tanácsát.
Kedveli Csét, határozottan kedveli. Még ha annyira másképp gondolkodik is, mint ő. Sőt, talán pont ez a másképp gondolkodás az, amit ő barátnőjében a legvonzóbbnak talál, tűnődött Em. Nem, Csé semmiképp nem válhat el! – szögezte le magában. Ki tudja, mi történne vele, ha elválna? A férje pedig… na igen, sóhajtott, a férje pedig pont válni készül, hallotta a fodrásznál egy nőtől. S ha jól értette, azért akar válni, mert Csé keze közül minden pénz kifolyik.
Kifolyik a pénz a keze közül… fura a szólás, de kifejező, gondolta Em keserűen, s most egyszeriben maga előtt látta a buszállomást meg Csé zöld kardigánja ötvencentesektől dudorodó zsebét, amelyben az érmék, barátnője keze egyetlen érintésére, folyammá válnak, és immár folyamként futnak, szaladnak sebesen… s torkollanak bele egy nagyon sötét, nagyon veszélyes világba.
